Riport 3 | Vilcsek Gyula Alapítvány

Riport 3

Jelenleg 1 felhasználó van online.
  • admin

 

 

         RIPORT   3.            

   

 

 

Az eltitkolt látogatás…...

 

A hangulatában és munkavégzésében remekül sikerült, de új eredményeket nem hozó csehországi kirándulásunk (2011.04.10-12) után azonnal gondolkozni kezdtem a továbblépés lehetőségein. 

Az egyértelművé vált, hogy a Zamršk-i levéltári anyagokból többet nem tudunk kihozni. Az ide tartozó Holín anyakönyveinek – el kell ismerni, igen fáradságos – átvizsgálása a Vilcsekek teljes hiányáról tanúskodott, a Dašice-i anyakönyvekből pedig, többszörösen ellenőrizve, „kiszedtünk” minden elérhető családi adatot. Ha az anyakönyvi bejegyzések nehezen olvasható szövegrészeinek behatóbb vizsgálata adna is újabb támpontokat a továbblépéshez, azokat már egészen biztosan nem itt kell megtennünk. 

A Zlin-i anyakönyvek digitalizált anyagainak többhónapos vizsgálata a Vilcsekek jelentős számát hozta képbe, de nem sikerült megtalálni Wiltsek Wenceslaus szépapánk apjának, Joannes Wlczek és nagyapjának (a mi ős-nagyapánknak) Josephus Wlczek-nek további nyomait ott sem. 

A Podwilk-i anyakönyvek tavaly nyári átkutatása sem adott fogódzót, így nem csoda, ha gondolataim visszatértek az „igazi Vilcsekhez”, Stanislav (Szaniszló) bácsihoz Ružomberokban (Rózsahegyen). A már több mint két év előtti első látogatásunkkor egyszerűen lenyűgözött a látott eredeti okmányok tömege, gazdagsága, Stanislav bácsi lelkes, átszellemült előadása a nagyapja, Ferenc-Xavér megyei főszolgabíró és apja, Albin megyei főjegyző által összeszedett tudáshalmazról. 

Akkor és ott csak mintegy mellékesen vettünk tudomást azokról az ábrákról és táblázatokról, amelyekben Vilcsek Albin az 1920-as évek vége felé, még többnyire az általa láthatóan előszeretettel használt magyar nyelven összegezte ismereteit a Vilcsekek különböző (legalább három) ágairól, azok tagjairól. Úgy véltem, hogy az így rendszerezett adatok gazdagsága és a Stanislav bácsitól remélt kiegészítő magyarázatok esetleg hozzásegítenek a továbblépéshez, sőt! Azt sem tartottam kizártnak, hogy a két éve méltatlanul elhanyagolt anyagok gondos feldolgozásával akár a közvetlen kapcsolatot is megtalálhatjuk a podvilkiakhoz. Azt még az előző látogatásból kristálytisztán, eredeti, I. Lipót vagy épp Thurzó György aláírásával hitelesített dokumentumok tömegével bizonyítottan tudtam, hogy Stanislav bácsi minden kétséget kizáróan a Podwilk-i Wilczekek egyenesági leszármazottja. Abból a feltételezésből indultam ki, hogy amennyiben sikerül az általa és felmenői által összeállított anyagban kapcsolódási pontot találni, akkor egyetlen ugrással „bepottyanunk” a célba. 

Csúnya dolog, de elhatároztam, hogy – ha lesz, akkor – ezt az eredményt meglepetésként tálalom kutatótársaim, Béla és Gyuszi, illetve a frissen csatlakozott Balázs elé. Tehát a legszigorúbb titoktartás mellett kezdtem a szervezéshez, amiből kihagyhatatlan volt Edit (Gyuszi feleségének) kassai unokatestvére, az első árvai utunkat is nagyban segítő Hidegh Robi barátom. Hiába foglalkozgatok a szlovák nyelvvel, ismereteim még nagyon távol vannak attól, hogy ekkora feladatba vághatnék. Ő volt az, aki kérésemre most is felvette a kapcsolatot Stanislav bácsival, egyeztette a látogatás nekik megfelelő időpontját és megpróbálta előkészíteni a tartalmi részt is. Az „igazi Vilcsek” végül május 14-ét, egy szombati napot jelölt meg az újabb találkozásra. Robival – most már telefonon, hiszen „be kellett járatni” ezt a kommunikációs csatornát is – megbeszéltük, hogy én foglalok szállást már megszokott törzshelyünkön, a Dolny Kubin-i City Park Hotelban 13-tól, ő meg 14-én reggel ½ 9-re érkezik vonattal Rózsahegyre. A vasárnapi hazautat úgy állítottuk össze, hogy Árvából Liptón és a Szepességen keresztül viszem őt Kassára, s közben megállunk Lőcsén is. 

Meg kellett állnom a Szepesség valamikori fővárosában, mivel anyai nagymamám, Wilczek Béláné szül. Bányai (Utrata) Franciska a szükséges alapok megszerzése után e városban végezte el a felsőbb leányiskolát. Ezt az iskolaformát még egy-két évvel ezelőtt is biztosan idéző jelbe téve írtam volna le. Csakhogy azóta, őseink kutatása révén igen sok régi, főleg XIX. századi ismeret birtokába jutottam. Így vált világossá számomra, hogy a nagymama nem a gyerekkoromban „ugyan már” jelzővel titulált háziasszony-neveldét, hanem korának a nők képzésében kiemelkedő szerepet játszó, szinte főiskolai képzést nyújtó, többnyire bentlakásos (internátus) formában működő, alig néhány magyarországi oktatási intézmény egyikét látogatta, s szerzett benne kitüntetéses bizonyítványt. Ez valahogyan nem jött át a korai, családi beszélgetésekben. 

Összeállt tehát a „titkos” útiterv, lehetett készülődni az utazásra. megrendeltem az alsókubini City Park Hotelben a szobáinkat, természetesen az ötödik emeletre, a folyó felőli oldalra kértem mindkettőnkét. Megérkezett a szálló visszaigazolása, így nyugodtan folytathattam volna mindennapi életemet. De mégsem! Ugyan nem tartozik a témakörünkbe, de erősen megkérdőjelezte az időterv végrehajtását egy kínos esemény. Pontosan három héttel az utazás előtt, házunktól alig száz méterre ronccsá törte kocsim elejét egy terepjáró, amit az apjától csórt el a 18-éves, jogosítvány nélküli vezetője. Csak a szerviz tényleg kiemelt odafigyelésének köszönhető, hogy május 13-án mégis elindulhattam. Igaz, a tökéletesen felújított kocsim elején az ütközéstől széttépett helyett egy, Tamás fiam munkatársai által „remekbe fotózott” papírrendszám díszlett, de még a hazaérkezés után is csak azt furcsállotta a benzinkút-kezelő, hogy még nem látott elől is igazoló matricás rendszámot (hát persze, a hátsóról fotóztuk!). 

De történt még más is. Alig 10 nappal az utazás előtt, az antikváriumoktól kapott hírlevelek szokásos reggeli átböngészése közben találtam valamit. Egy lengyel-magyar szerzőpáros, Konrad Sutarski és Domonkos László „Megőrzésre átvéve. - Barangolás a lengyel Szepesben és Árvában” című könyvének alcíme ragadta meg képzeletemet. Megvettem, két nap alatt elolvastam. Magához a könyvhöz, annak „régi dicsőségünk hol késel …” stílusához semmi közöm, de nagyon sok, értékes adatot is közölnek a szerzők. A kettős könyv (egy-egy önálló részben írta le élményeit közös utazásukról mind a lengyel, mind a magyar szerző) mindkét része foglalkozik Podwilkkal és érintőlegesen a Wilczekekkel is. Említést tesznek a nekünk annyi kellemetlen percet szerző Kazimierz Gunia podwilki plébánosról is. Ami a lényegesebb viszont, hogy a „lengyel” rész 87. oldalán az alábbi sorokat találjuk: 

„Podwilknak négy (!) temetője is van: az Alsó – a déli, alsó falurész lakóinak fenntartott temető, a Felső – az északi részen lakóké, kissé távolabb a falutól pedig a Kolerás temető – a kolerajárvány áldozatait temették ide -, és még távolabb fekszik a Földbirtokos temető." …majd a 88. oldalon:

„A nem túl nagy Földbirtokos temető a falun túl, egy dombtetőn fekszik, ahonnan érdekes kilátás nyílik a falura és az egész vidékre. Csak egy dűlőút vezet oda, valójában inkább ösvény, amely a gazzal benőtt Kolerás temető, majd Nepomuki Szent János magas, elhagyatott szobra mellett halad el. Ilyen szenteket ábrázoló szobrokat – mondja Rutkowski úr – a kereskedelmi útvonalak mentén állítottak, itt Árvában az úgynevezett … sóút volt ilyen. Kissé távolabb, ugyancsak a falun túl, de a temetőtől is messzebb található Szent Anna szobra. Alighanem e két szent mellett vezethetett az elfeledett, ma már nem létező út. A Földbirtokos – nemesi – temetőben elsősorban a két helybéli nemesi család, a lengyel Wilczek és a magyar Divéky család tagjai nyugosznak.”

A sokkal részrehajlóbb „magyar” rész már említést sem tesz az „idegen” Wilczekekről, ezért csak ennyit tudok idézni a 156. oldalról: „Jócskán kívül a falun, a kertek alatt gyalogosan kell nekiindulni, keresztül az illatos felső árvai mezőkön, ösvény mentén álldogáló Nepomuki Szent János mellett, kes-keny kis fahídon át a Fekete-Árván, távolban kéklő hegyek között, be a felvidéki határszéli táj mélyébe."

 Ez a váratlanul ölembe pottyant ismeret-csomag jelentősen beleszólt már előkészített utam menetébe.

Gyuszival, Bélával már nem egyszer voltunk Podwilkban, tisztelettel meg is látogattuk a temetőt (e szerint az Alsó-temetőt), de gőzünk sem volt a többi nyugvóhelyről. Gyorsan határoztam. 

Május 13-án, pénteken, kora-délelőtt vettem irányt északnak a Mészkő utcából. Nagyon kellemes, napsütötte idő segítette utamat, miközben elértem az M2-es és a 12-es utak elágazását. Megszokás szerint, rutinból fordultam, de szerencsémre még a körforgalom előtt „leesett a tantusz”, hogy most nem Kismaros az úti cél. Így csak egy röpke kitérő, körbeforgás után már ismét az M2 aszfaltján kapaszkodtam Szendehely felé. A már nagyon is jól ismert „büntetőhelyek” miatt igen szolid tempóban, s ami még fontosabb, defekt nélkül értem el a Bernecebaráti/Sahy (Ipolyság) határ-állomást. Jobbra az úttól – a jól ismert gumijavítótól alig pár méterre – egy faházikóban, szlovák köszönés után, magyarul vettem meg az autópálya-matricát, majd csöndes átgurulás a városon. Jól emlékszem még a szlovák közlekedési rendőrök udvarias, de hajthatatlan intézkedésére a sebesség túllépése esetén. 

Óvatosságom és szabály-betartásom dacára igen jó tempóban haladtam első úticélom, Dolny Kubin felé. Már a határnál bekapcsoltam a frissen beépített GPS-t (nem mintha szükségem lett volna rá, de jól esett „valakivel beszélgetni”), aminek az lett az eredménye, hogy Zólyomnál menthetetlenül lekavart az autópálya irányából, s csak egy igen szabálytalan, de nagyon alapos körültekintés után végrehajtott visszafordulás után jutottam a Besztercebányára vivő nagy hadi útra. Banska Bistricán még mindig folyik a hatalmas útépítkezés, ami szerencsére az én irányomban nem éreztette különösebben hatását. 

Fel a hegyekre, Donovaly, fönn még hó is van, a külső hőmérséklet pedig már csak 13°C. Gyönyörű a tátrai vidék, a tavasz most jóval előbbre tart, mint a Gyusziékkal tett első látogatásunkkor. Csodálatosan friss-zöld minden körös-körül. Aztán elérem a hosszú bevezető utat Rózsahegyre, fordulás balra a Vág mentén. Már itt is van az a híd, amelyen majd holnap reggel kell átkelnem a pályaudvarhoz (aminek pontos helyét a városban még otthon az internet segítségével kerestem meg – hogy én milyen elképesztő módon korszerűsödöm!), amikor Robiért jövök a kilencórás kassai gyorshoz. Ekkor – csak ekkor – jut eszembe, hogy Stanislav bácsihoz csak délután kettőre vagyunk hivatalosak. Akkor meg mi a fenének kell Robinak hajnalban indulnia Kassáról, s nekem a szokásaimhoz képest „kapkodva” intéznem a reggeli toalettemet s táplálkozásomat!? 

Hoppá, itt a jobbkanyar a Vág-hídra, nehogy már tovább guruljak Zsolna felé. Csak nyugodtan! Ez a Rózsaheggyel összenőtt falu kifejezetten kedvenc mérési helye a közlekedésieknek. Nincs gond. Jobbra ott a várrom, hát persze, hogy jó irányban vagyok. Érdekes módon most Otty (ebben a pillanatban jöttem rá a GPS-em nevére!) sem tiltakozik. Átkelünk a kisebb hágón, s a dombok között már látszanak is Alsó Kubin háztetői, templomtornya. 

A szállodánál teljes telt ház a parkolóban. Végül, szemérmetlenül rátolatva egy kültéri szőnyeg szélére, csak a bejárati fedélen túl találok helyet. Kisbőrönd, oldaltáska, fényképezőgép ki, irány a recepció. A szokásos kedvesség, előbb a szokott kevert nyelven, majd a gyorsabb érthetőség kedvéért áttérünk az angolra. Szobám rendben, ugyanúgy mint Robié holnapra. Kulcs, reggeliző-cédula kézbe, személyi leadva, bejelentő kitöltve, irány az ötödik. 510-es, pardon, ez nem folyóparti fekvés!? Gyors tisztálkodás, fényképezőgép, utazótáska a vállra, ereszkedés a földszintre. Kiderül, hogy a városban több napig egy európai, ifjú tehetségeket bemutató vetélkedő folyik, s így minden szobájuk foglalt, bocsi, de nem tudnak cserélni. Úgy döntök, ezzel nem fogok időt húzni. Inkább leülök a bárhoz, kérek egy helyi puncstortát meg egy kávét. A puncsos ehető, a (presszó) kávé kiváló! 

Hát akkor fel! Podwilkba! Keressük meg az elhunyt ősök emlékhelyét a frissen szerzett ismeretek alapján. Gyorsan kiérek a városból a „lengyelbe” vivő útra. Elmarad balról Árva vára, el az útmenti ősi, apró fakunyhók mellett, át a Podbieli skanzen-falun, Tvrdossinon, az elkészült mentesítő úton villámgyorsan elhagyva Trstenát (utóbbiban visszaúton azért egy pillantást vetve Stanislav bácsi szülőházára), már itt is a lengyel határ. Hát itt semmi sem változott – kritikán aluli. 

Chyzne, Jablonka, köztük a fura város-kezdete és város-vége jelölésekkel. Kell egy kis idő, mire a szemem hozzászokik, hogy mikor is vagyok lakott településen belül, meg kívül. Aztán Orawka, a fatemplom. Hirtelen ötlettől vezéreltetve bekanyarodom a parkolóba. Na, nézd csak! A templomot és a temetőt övező kerítésen belül, rögtön a bejáratnál vadiúj faházikó, nyitott ajtóval. Csak nem? De, igen! Egy állandó „ügyeletest” ültettek ide, aki köszöntésemre, majd kérésemre készségesen felpattan s már nyitja is a templomot. sajnos, a világítást ő nem kapcsolhatja be, tűzvédelmi okokból arra külön személy van. Gond egy szál sem, a félhomályban is megtalálom a karzaton az ősök három családra is kiterjedő címerét. Miért is? Csak úgy. Jól esett megbizonyosodni róla, hogy ott van, ahol a múltkor Andrzej Kalata társaságában lefényképeztük. 

Újra kint, gyors ötlettől vezérelve érdeklődöm a középkorú hölgytől Podwilki ismeretei iránt. Ő jablonkai, de mit keresek? Miután tisztázzuk, hogy ő megérti (s nem is veszi rossz néven) az én orosz nyelvű szövegemet, én pedig (ha lassan beszél) az ő lengyel nyelvét, egész könnyedén megértetem, hogy a falu földbirtokosi temetőjét keresem (kiderül, hogy ez lengyelül: panski cmentarz). Hallott már róla, de semmi közelebbit nem ismer. Csak egy pillanat türelmet kér. Mobiltelefon, hívás és hosszú, pergő, lengyel társalgás. meg sem próbálom követni. A beszélgetés végeztével hozzám fordul és szép lassan magyarázza. Menjek be a faluba, egészen túl a templomon. Ott jobbra kell lenni egy nagyobb cég telepének, s utána egy keskeny útnak. Ha arra rákanyarodom, nem sokára balra meglátom a dombon az úri temetőt, „cmentarz u Kudzia”.

 

   Váratlan és nagyon készséges segítőmmel az Orawka-i fatemplom és temető bejáratánál. 

Megköszönöm az eligazítást és nekiindulok. Podwilk. Hosszú falu (mint ezen az útvonalon szinte mindegyik). Az útmentén jobbra a már jól ismert, többször is meglátogatott temető, legújabb-kori tudásom szerint az Alsó. Lassan gurulok tovább, a mögöttem közlekedők legnagyobb örömére. Időről-időre egészen jobbra húzódom, hogy megelőzhessenek. Na, itt a templom, Gunia mester pátriája. Szerencsére most nem őt keresem. Csak a jobboldalt kell figyelnem. Nincs sehol az az átkozott cégtábla, telephely. Szép lassan ritkulni kezdenek a házak is az út mentén. Ez már aligha Podwilk. 

Jobbról egy terepjáró Nissan szeretne kifarolni, de vár, hogy elhaladjak. Szabályosan rárontok, „oda-szorítom” az útpadkához és kiugrom a kocsimból. Odafutok a sofőrhöz – velem egykorú, vagy kissé fiatalabb férfi. Meghökkenve néz rám, amikor elöntöm szövegemmel: „Elnézést. Idegen vagyok, Magyarországról. Az úri temetőt – cmentarz u Kudzia, frissen szerzett tudásom alapján – keresem.” A pasas mindenek előtt akkurátusan visszaköszön, azután elmondja, hogy túljöttem a célon. Vissza kell fordulnom, s amikor már a templomnál vagyok (megint) akkor kell balra kanyarodni. A biztonság kedvéért villogtatom a helyismeretemet – kár volt – és visszakérdezek: „Sarnia, Podskle felé?” Úgy „hozzávetőlegesen” igent mond. Megköszönöm, visszatolatok, most éppen ki tud ő is fordulni. Elmegy, én is megfordulok, gyerünk vissza! 

Már itt is a Podsklei tábla, kanyar balra. Előttem majdnem vészfékez a terepjárós. Most ő rohan hozzám: nem, nem ez az út! Még eggyel odébb, a keskeny út. Köszi. Tovább megyek. Balra egy zúzottköves útszerűség, befordulok rá. Lassan csorgok előre, s közben elönt a döbbenet: a terepjáróssal folyamatosan lengyelül beszéltünk. Ő is – ami természetes, de én is – amit nem tudok fölfogni. A legnagyobb az egészben, hogy remekül megértettük egymást! 

Szemben jön egy traktoros. Integetek neki, megáll, s most már keresgélve a szavakat kérdezek a Kudzia-temető után. Némi bizonytalankodás után kiszáll, s engem is kicsábít a kocsiból. Menjek vele. Az út oldalára húzódom, kiveszem a fényképezőgépemet és megyek a legújabb idegenvezetőm után. Az üres telek mellett balra fordul és előre mutat, fel egy szelíd dombocskára. 

 

 

távoli dombon a temető, nem éppen autóút vezet oda 

Elindulunk a kitaposott ösvényen, én egy fél lépéssel a vezetőm mögött. Meglátok előttünk egy „könnyűszerkezetes” hidat. Na, ez lesz az átkelés a Fekete-Árván. Lelkesen trappolok előre, miközben barátunk balra kerül. Hirtelen frissen szántott földön, valamilyen mezőgazdasági növény vetésében találom magamat. Már késő, elérem a hidat. Valóban könnyebb lett volna a kerülő-úton. 

Mindegy, a lényeg, itt vagyok a Fekete-Árva hídján. Markába nyomom a kísérőmnek a fotoapparátot, s megkérem, csináljon egy-két képet velem is. Az eredmény itt látható. A továbbiakban már nem is nagyon kellett kérnem, készségesen fényképezett, amikor feléje nyújtottam a gépet. Őszintén örültem a jelenlétének, hisz így én is megörökítődtem a nagy felfedezésnél. 

 

 

 útban a temető felé. a hídon 

Átérve a hídon kocsik által kitaposott útra jutunk. nem állom meg, hogy meg ne nézzem, nem jöhettem volna mégis erre? Két lépés után kiderül, hogy nem! A földút nemes egyszerűséggel megy neki a medernek és ameddig látom, abban folytatódik, a vízben. Hagyjuk ezt inkább a terepjáróknak.

 

 

 Hát, íme a tett színhelye, a visszaúton, a fatemplomnál kapott turista-térképen.

  

 

 a térkép 

Nem mondom, jóval könnyebb lett volna ennek segítségével megtalálni az úri temetőt, így viszont élménydúsabb volt. A nagyobb képen jól látható a Wilczekek korai történetében érintett legtöbb falu, Podsarnie, Harkabuz Podszkle, Bukovina és Podwilk. Még a jó öreg „sóút” és a számomra frissen felfedezett „cmentarz u Kudzia”, az úri, a nemesi temető is.

Ezt külön bele is írtam.A térképről az is kiderül, hiába álltam az említett lengyel-magyar mű szerint a Fekete-Árva hídján, az bizony csak a Bukowina-patak fölött „ívelt” át. 

 

 

 Nepomuki Szt. János.

Semmit sem von le ez utólag az élmény nagyszerűségéből, hiszen itt van már a Nepomuki Szt. János szobor is, s jobbra felfelé tőle már látszik a Földesúri temető. Hatalmas pitypangmező sárga virágtengerét kell magunk alá gyűrni, hogy eljussunk a szépen körbe kerített kicsi temetőhöz. A kapu nyílik, belépünk. Lenyűgözően gondozott, s az is rögtön látszik: ma is használatban van.

Rengeteg régi, nagyon jól rendben tartott sír. A fölső soron több, láthatóan nagyon frissen felújított Divéky-sírhely. 

 

 

a rendben tartott ősi sírok 

Azután a Wilczek-sírok. A Vilcsek név leírásának legkülönbözőbb variánsaival. Van itt lengyel Wilczek úgyanúgy, mint szlovák Vilček, vagy éppen szlovák-magyar Jan Vilcsek. S itt találom az „igazi Vilcsek”, Stanislav bácsi közvetlen rokonságának nyughelyét is egy hatalmas betonlappal takart, feltehetően kriptában. Érdekes módon pont az ő családnevük is magyarul íródott a szemlátomást új névtáblára. Itt Stanislav bácsi Alfonz nagybátyja, egyik testvére és nagynénje nyugszik, ha jól értettem a másnapi beszélgetésben. Stanislav bácsi nagyon kellemesen volt meglepve, amikor beszámoltam neki felfedezésemről. 

 

 

 Stanislav Vilček oldalági 

Hát, jöjjenek a Vilcsekek az úri temetőből. Sírok a múltból, lehet a mi múltunkból? Nézzétek őket, nem zavarok bele sok szöveggel. 

 

 

Lehet, hogy Frantisek Xavier Vilcsek, a XIX. századi Árva vármegyei főszolgabíró sírja?

  

 

 Szlovák-magyar Vilcsek Lengyelországban.

  

 

Nagyon régi, homokkő Wilczek-síremlék.

  

 

Az rendben, hogy az odaadó férj, Jozef Vilček szép emléket állított Věronának, de mikor?

  

 

„Károly” emléke 

Sajnos Károly hátramaradottainak, rokonainak nem tellett többre egy alumínium-lapnál, szegnél és kalapácsnál. El kell viszont ismerni, hogy az elkövető biztos kézzel pontozott. 

Be kell vallanom, hogy az itt írtaknál jóval nagyobb lelkesedéssel éltem meg ezt a felfedezést a helyszínen, többször vállon- és hátba veregetve derék segítő traktoristámat. 

Kimerítve a szemlélődés és a fényképezés lehetőségeit (meg talán egy kicsit önkéntes kísérőm türelmét is), befejeztem a lelkendezést, és visszagyalogoltunk az úton hagyott járműveinkhez. Megnyugodva tapasztaltam, hogy egy önkéntes, négylábú őrzővédő felügyelt kocsimra a távollétem alatt, aki a köszönetet nem várta be, hanem érkezésünkre csöndesen, morogva eloldalgott. Megköszöntem a traktoros segítségét és elindultam visszafelé. 

A fatemplomnál ifjú kismama beszélgetett fősegítőmmel, s neki köszönhetően elkészült a közös fotó. Előkerült a vendégkönyv is, amelybe – nem első magyarként – én is beírtam a köszönet névre szóló (megkérdeztem segítőm nevét, de csak az emlékkönyvbe írtam be, emlékezetembe nem sikerült) szavait, valami pokolian ronda kézírással. Ezt ott és akkor nagyon szégyelltem. Ekkor kaptam a turista-térképet is, ami nagyon részletesen mutatja meg az egész környéket. Mivel munkaideje lejárt, a hölgyet elfuvaroztam lakhelyéig, Jablonkáig, aminek főútján „szabadon engedtem”. 

Nem sokkal hat előtt érkeztem meg Dolny Kubinba, ahol rögtön a „Koliba” felé vettem az irányt, egy ünnepi vacsora elköltése szándékával. Lelkesült állapotomban nem csodálható, hogy néhány slivovic Jelinek, azaz szilvapálinka is segítette a gyomorműködésemet. A szokottan kellemes kiszolgálás, a szokottan ízletes ennivalókat szervírozta, s én békés nyugalomban fogyasztottam a dús káposzta-levest (amiben jóval több a hús, mint a káposzta) és a második fogást, aminek főként a szaftja hagyott kellemes ízemlékeket. Tekintettel arra, hogy az előételként kötelezően felszolgált dörzsölt töpörtyűs zsírt a nagy szelet friss kenyérrel sem lehetett kihagyni, kénytelen voltam mindezt egy igen jó ízű korsó sörrel leöblíteni – befejezve az áldozat-bemutatást a fogyókúra helyi oltárán. Első nap vége. 

Eljött a szombat, Robi érkezésének és látogatásunknak, Stanislav bácsinál napja. Szerencsémre az előző napi eufória nem gátolt meg abban, hogy elkövessek egy-két racionális lépést is. 

Egyrészt, még a vacsora közben megvettem végre az egyiket azok közül az eladásra kiállított dupla-keretes képek közül a Kolibában, amikre már olyan régen, gyakorlatilag első látogatásunk óta fájt a fogam. Most pont velem szemben függ a falon, emlékeztetve Árvára, közös útjainkra, sikereinkre és kudarcainkra és az újabb nekirugaszkodásokra biztatva. 

Másrészt, már a rózsahegyi hídnál eszembe jutott, hogy Stanislav bácsi csak délután kettőre vár minket. Akkor meg mi a fenének kellene Robinak Kassán már hajnalban vonatra ülnie, nekem meg a számomra elviselhetetlen kora reggeli 7-kor már sorba állni a reggeliző helyiségben, hogy fél kilenckor felvehessem a rózsahegyi pályaudvaron. Felhívtam még a vacsora előtt és megbeszéltük, hogy csak a fél egykor érkező gyorssal jön. Így aztán a szokásosan nyugalmas ébredés, felkelés és reggeli után még arra is maradt időm, hogy egy kellemes városnéző séta közben – végre – benézzek a szállótól alig pár lépésre lévő templomba is.

Az igen kellemes kialakítású katolikus templom oldalában kialakított bejárat hajójában érdekes márvány emléktáblát találtam. Ez magyar nyelven tudósított arról, hogy a templom teljes felújítása a Thurzó-leszármazottak adakozásából vált lehetővé. Ennek egyik érdekessége, hogy a Thurzók férfi-ága még a XVII. században kihalt, tehát a leszármazottak nagyon gondosan kutatták meg családfájukat, bizonyítandó a rokoni kapcsolatokat az egykori nádorispánhoz. A másik pedig, hogy Árvában, azaz Észak-Szlovákiában, ahol sohasem nyüzsögtek a magyarok, ma is érintetlenül, főhelyen hirdeti a magyar szöveg a hiteles információt az imahely sorsáról. 

  

 

A rózsahegyi pályaudvar épülete a Vág partjától nézve 

Aztán eljött a délidő, s én Hidegh Robi elé mentem a rózsahegyi pálya-udvarra. A kassai gyors pontosan érkezett, s már meg is örökítettem a sínek között közeledő barátomat.

 

 

 Robi 

Idő még bőven volt a megbeszélt találkozásig, ezért úgy döntöttünk, hogy a pályaudvari parkolóban hagyjuk a kocsit és átsétáljuk azt a párszáz métert, ami Stanislav bácsi panellakásától még elválasztott.

Robi még ragaszkodott ahhoz, hogy indulás előtt nézzük meg a pályaudvar előtt kiállított múzeumi példány gőzmozdonyt, ami valamikor a környékbeli kisvasútnál teljesített szolgálatot. Megnéztük.

Kiderült közben, hogy Robinak nem lenne felesleges, ha némi déli táplálékot venne magához, mert a gyomra már elkongatta a delet. Beszélgetve sétáltunk át az utcákon, s végül egy Burgernek becézett gyorskajáldában kötöttünk ki. Robi rendelt, én csak egy kólát ittam. A hamburger elkészítése közben a közismerten nagy kapcsolat-teremtő Robi a (hozzánk képest ifjú) felszolgálóval merült élénk beszélgetésbe. 

Egyszer csak szabályszerűen magukhoz, a beszélgetésükbe rántott: - Mit gondolsz, hol született ez a fiatalasszony? Gőzöm sem volt természetesen, mire a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy Lemberg mellett. S valóban, azonnal áttérve az orosz nyelvre gyorsan tisztáztuk, hogy ő a háború után Lvov környékére Csehszlovákiából kivándorolt rutén szülőktől, egy közvetlen Lemberg melletti faluban született, s csak 10 éve költözött férjestől, gyerekestől vissza, a már önálló Szlovákiába. Az én lembergi múltamról csak neki kellett pár szóban mesélnem. Kicsi a világ!!!

 

 

 A „lembergi kapcsolat” 

Elérkezett a „nagy találkozás” pillanata is. Újra ott álltunk Stanislav bácsi elő-szobájában, újra megengedték, hogy ne vegyük le a cipőnket és végül újra meg-ismétlődött szinte minden a két év előtti találkozásból. Stanislav bácsi elemében volt, szórta az adatokat, az ismereteket és lenyűgözött újra az eredeti okmányok tömegével. Segíteni abban, amiért jöttem, nem tudtam rávenni. Szerettem volna rendszerben összerakni és kölcsönkérni, vagy legalább lefotózni a még édesapja, Vilcsek Albin által készített levezetéseket, táblázatokat, de ezekhez csak úgy mellesleg tudtam hozzájutni. Stanislav bácsi valóban meleg szeretettel osztotta meg tudását, ismereteit, de ő (ők) a helyzeti előnyükből fakadóan egészen más irányú kutatásokkal, elemzésekkel foglalkozik (foglalkoztak). Származásuk cáfolhatatlan, eredeti okmányok sorával alátámasztott bizonyítékai birtokában már a nagypapa Xavier-Ferenc és a papa, Albin is azzal foglalkoztak, hogy minél teltebb képet rajzoljanak a teljes Vilcsek családnak a hozzájuk legközelebb álló ágairól. Éppen ez sarkallt az újabb látogatásra, de nem a Vilcsekek és Bukovinszkyak XVII. századbeli keresztbe-házasodásnak részletei, vagy Stanislav Vilček közvetlen családfája.

  

 

 A Bukovina-Podszkle-i Vilcsekek Vilcsek Albin nyugalmazott szolgabíró által összeállított sematikus genealógiájában két (2) Josephus Vilcsek is található.

Számunkra csak a Joannes - Martinus ági lehet érdekes.

 A végül is lefotózott összeállítások egyik érdekes lapját lehetett látni az előzőekben. A Vilcsek Albin által összeállított sémából kivehető, hogy a Joannes – Martinus ágon, Martinus fiaként megjelent egy Josephus, akinek születési időpontja kellemesen harmonizál a Dašice-i anyakönyvekben fellelt József ős-nagyapánk vélelmezhető születési dátumával. Mint tudjuk, a trstenai, rózsahegyi Vilcsekek sehol nem törekedtek a teljes felderítésre, csak a megtalált részleteket igyekeztek a szabályos rendbe elhelyezni. Ezért nem zárható ki, hogy Joseph Vilcseknek további gyermekei is születtek Bukovinszky Veronicatól, nem csak az itt látható és egy Monyákhoz férjhez-ment lányuk. 

De hiszen mi soha sem gondolkoztunk Podwilken kívüli anyakönyvezés lehetőségeiről – a közvetlen környezetben. Pedig a kezdetek óta tudjuk, hogy az 1674-es nemesítéskor nem csak podwilki Vilcsekek váltak nemessé, hanem a Bukovina-Podszkle-i illetőségű Jan Wilczek is, akinek Sophia Bukowinszky volt a neje.

Ideje lenne körülnézni a Podszkle-i és a Bukowina-Osiedle-i anyakönyvek környékén! Volt-e külön anyakönyvezés ezeken a településeken a XVIII. század elején, s ha igen, hol őrzik ezeket az anyakönyveket?!  Ha másért nem is, már ezért az egy szikráért érdemes volt ismét felkeresni Stanislav bácsit. 

Csaknem három órát töltöttünk Stanislav bácsi és felesége társaságában, végül is újra élvezve azt az odaadást, átszellemültséget amellyel az idős ember (idén volt 82), feltételezett rokonait igyekezett bevezetni a Vilcsek-grál titkaiba, vázolva az újabb és újabb kiderített részleteket, kanyarokat a családtagok életében. Közben teljes őszinteséggel háborodott fel azon a hibán, amelyet a „nagyiván” fia által számára beszerzett friss kiadású példányában, dokumentumaival igazoltan fedezett fel, de aminek kijavítására én nem látok semmilyen lehetőséget. Ez majdnem olyan, mintha valaki ma fedezne fel hibát az 1222-es Aranybulla szövegében, s megpróbálná kijavíttatni.

Robi ezután még elvitt az egyik közeli Tátra-völgyben található muzeális – működő – vizi-erőműhöz.

Az odavezető, elég hosszú gyalogsétánk közben volt alkalmam lencsevégre kapni egy nyomorgó szlovák állampolgár „putriját” a gyönyörű folyóvölgyben.

 

 

 a „putri” 

Kár lett volna kihagyni a látványát. A ma is működő muzeális vízi villany-erőmű – bevallom – jóval kisebb hatást gyakorolt rám. 

Visszatérve „támaszpontomra” Robi elfoglalta szobáját, majd következett a már hagyományos Koliba-vacsora, jóval több slivovicával. 

Vasárnap a hosszú hazautazás napjára ébredtünk. Kellemesen elköltött reggelink után békésen felkészültünk az útra, a recepción kifizettem számláinkat, s egy sikertelen templom-látogatási kísérlet után (éppen a vasárnapi nagymise folyt, még az utcán is álltak) nekiindultunk a kassai iránynak. Ez alkalommal nem volt különös szerencsénk a időjárással. Már Ružomberokban esegetett, de kiérve az autópályára komoly zuhogás vette kezelésbe a közlekedőket. Egy pillantást sem tudtunk a Magas-Tátrára vetni, pedig alattuk ment az útvonalunk – teljes felhőtakaróba burkolóztak. Mintha tudták volna, hogy ez alkalommal nem ők a fontosak, hiszen Lőcsére igyekeztünk. Odaérve elállt az eső és a következő kép tárult elénk:

 

  

 Lőcse – XXI. század – a világörökség része 

Leereszkedve a kiváló rálátást biztosító dombról, már a város közigazgatási határain belül, de a vár(os)falon kívül utaztunk a Kassai-kapuhoz. Ezen keresztül jutottunk a falak mögé, a régi város központjába, a főtérre. Lenyűgöző! Az egyes részeiben már kissé – fölöslegesen – beépült hatalmas teret magukból a Szepesség történelmi levegőjét árasztó több száz éves házak övezik. A legtöbb ma már jó, vagy igen jó állapotban (pl. a megmaradt ú.n. lábas-házak, vagy a Csáky-palota) díszíti a környezetét. Megfog a városháza teljesen egyedi épülete és megragad a főtemplom brutálisan tiszta gótikája, a hat közül egyetlen, talán célzatosan barokk mellékoltárral, Pál mester középkori főoltárával. Csodás az „átlátás” a szomszéd hegyre települt Szt.Márton zarándok-helyre. Szinte várom, honnan toppan elém Hain Gáspár polgármester úr, a város nagy krónikása. De beszéljenek a képek helyettem, mert itt aztán fényképeztem bőségesen (csak épp a gyönyörű főtemplomban tiltották meg).

 

 Az evangélikus nagytemplom

 

 

 A városháza tornya és az ünnepi bejárat

 

 Robi a városháza előtt

 

 

lábasház 

  

polgári ház Lőcsén

 

 

 a Csáky ház

 

 

Az új minorita templom (van a főtérhez közelebb egy régi is) valóban szép belsejének megcsodálása után ahol jöttünk, ott is mentünk ki a városfalak mögül – a Kassai-kapun át. Kilépve elénk tárult –

 

A kassai kapu

 

valóban, elénk tárult – a hajdani, Sissy után Erzsébet-térnek nevezett, három oldalról méretes épületekkel határolt társég. Szemben a régi törvényszéki palota (ma kórház), balra az egykori reáliskola. Ez a mai napig működő középfokú oktatási intézménye a városnak.

Többször kicselezve a forgalmat, körbejárjuk a teret. A képen jobbra látható kicsi, fás parkban látható a hajdani királyné szobra. Itt halad át az Eperjes/Presov felé vezető főútvonal.

 

 

 a régi törvényszéki palota 

A volt törvényszék előtt átvágunk a tér jobboldalára, ami az előző képen csak nagyon takarva látszik. Végre. Itt van a felsőbb leányiskola internátussal egybeépült együttese. Ma is oktatási intézmény ez is, a csökkent képességekkel rendelkező gyermekek bentlakásos iskolája. Talán érthető, hogy nem tolakodtunk az épületbe, megelégedtem a külső látvánnyal. A fényképet elég nehéz volt elkészíteni a szűk előtér miatt. Feltehető, hogy az elmúlt, több mint száz év alatt az iskola belső kialakítása, berendezése alapvetően megváltozott. A szépen rendben tartott, valószínűleg felújított épületkülső viszont minden bizonnyal azonos a nagymama által is látottakkal.

  

            

A lőcsei felsőbb leányiskola az Erzsébet-téren

 

Végeredményben teljesítettem úti célomat.

           

Meglátogattuk Stanislav bácsit, bebarangoltuk Lőcse számomra fontos, érdekesebb részeit, s az első napon még egy előre nem látott felfedezésre is tellett. Innen már hazafelé vezetett utunk. Robinak Kassára, nekem kissé messzebb, ide a III. kerületbe, Péterhegyre. Még megálltunk egy kis ebéd kedvéért a Spišska Salašban, ami egy határozottan kellemes, hangulatos útmenti csárda a Szepességben. Körülnéztünk még Spišska Kapitulán, azaz Szepeskáptalanban, a papi városban, ahol századokon keresztül őrizték, gondozták és ellenőrizték, hitelesítették az egyház, az állam és a nemesség gondjukra bízott dokumentumait egyikeként a magyarországi „hites helyeknek”.

Még egy távoli fénykép Szepesváráról, s ezzel a látvánnyal búcsúztunk utunktól és ettől a beszámolótól is.

  

 

 Szepesvár, Közép-Európa legnagyobb várépítménye, az eső utáni párában

 

            Budapest, 2011-06-08.                                                                                                                                                             WNL