Riport 1 | Vilcsek Gyula Alapítvány

Riport 1

Jelenleg 1 felhasználó van online.
  • admin

 

 

         RIPORT   1.            

 

 

Venceslaus szépapa, avagy a hihetetlen igazolása. 

  

Majdnem tőle indult az őseim kutatása. Már Édesanyám első esztergomi levelezése a belvárosi plébánossal tartalmazta Vencel szépapám nevét. A plébános úr udvarias válaszleveléből kiderült, hogy az 1820-as évben két Wiltsek is házasodott Esztergom város belvárosi templomában. Ezek egyikéről, Venceslaus Wiltsekről aránylag korán kiderítettük, hogy egyenes ági felmenőnk, szépapánk, aki házasságát 1820 július 31-én kötötte.

 

 Bejegyzés az Esztergom Belvárosi Plébániatemplom anyakönyvében Venceslaus Wiltsek és Theresia Miller 1820 július 31-én kötött házasságáról. 

Az már sokkal hosszabban tartó, egyes lépéseit gyakran ismétlő kutatássorozat eredménye, hogy ma már igen nagy biztonsággal állíthatom: a feleség Miller családneve minden bizonnyal csak elírás, tévedés. A 2006-os kezdés óta eltelt évek során sehol sem sikerült megtalálni akár egyetlen adatot is, sem az ifjú aráról, sem annak kötelezően létezett családjáról. E házasságkötés után azonban már alig másfél évvel gyermekszületésről tudósítanak az anyakönyvi bejegyzések a családban, csak épp az ifjú anyát Riger Theresiának nevezik.

A további, de még szintén csak kezdeti kutatásaim azt is feltárták, hogy széppapa életét több utód életre segítése után 66 évesen, Esztergom városában zárta, ott is temették el.

Az idecsatolt halotti anyakönyvi bejegyzésből nemcsak az derül ki, hogy valamikor 1790 körül kellett születnie, hanem az is, hogy a születési hely valahol Bohémiában (Csehországban) keresendő.

 

 Viltsek Venczel, 66 éves özvegy halálának bejegyzése az esztergomi plébánia anyakönyvében, 1856 október 20-án.

 Ebből az anyakönyvi bejegyzésből derült ki egyértelműen, hogy Vencel bácsi nem a mai, de ráadásul nem is az ú.n. „történelmi” Magyarország területén, hanem az akkori Habsburg-birodalom egy további tagországában, Bohémiában, a mai Csehországban látta meg a napvilágot. 

Az tisztán kivehető a bejegyzésből, hogy a születési hely megnevezése „D” betűvel kezdődik, de a továbbiak kiolvasása már csak a mára megszerzett ismeretek birtokában tűnik egyszerűnek, sőt magától értődőnek. A „desiffrírozás”, kódfejtés kezdeti szakaszában bizony több cseh helység is gyanúba került. Igyekeztem több szempont figyelembe vételével szűkíteni a lehetséges találati (találgatási) kört. Ezek közt nem kis súllyal szerepelt az a pre-determináció (előre meghatározottság), amire alapot a szóbeli családi legendárium adott a Vilcsekek nemesi származásáról. Miután ezt jól megalapozott hipotézisként kezeltem, érthető, hogy a kutatás területi behatárolása az egyetlen magyarországi nemes Vilcsek-család származási helyére, a ma Lengyelországban található Podvilkre és környékére történt. 

Az idő múlásával és egy sor oldalág adatainak felderítésével egyre szorítóbbnak éreztem a széppapa ismeretlen szülőhelyének, s vele természetesen szüleinek megismerése kötelességét. Így került sor arra, hogy fiammal, Gyurival, nagy kalandba vágtunk 2009 augusztusának utolsó harmadában.

A betűfejtések lezárásaként két helyiségnevet „hagytam a kalapban”, a kelet-csehországi Ostravához közeli Darkov-ét és a Pardubicétől nem messze található Dašice városkáét. Ez utóbbit szinte teljesen kizártam, hiszen Csehország közepén, jelentős távolságban Podvilktől található meg. 

Az internet segítségével kezdtem nyomozni Darkov után. Hamarosan kiderült, hogy a régebben önálló gyógyvizes fürdőhely mára beolvadt a szomszédságában a XIX. századtól nagy gyorsasággal fejlődő Karviná nevű ipari városba. Ma már csak ennek egy nevét megtartó része, még a gyógyfürdőre települt szanatórium is más városrészben építette fel főépületét. A szanatórium honlapján leltem rá annak németnyelvű ügyintézőjére, Martina Novotná-ra. A – mint később kiderült ifjú – hölgy teljesen ismeretlenül is nagyon segítőkésznek bizonyult, amint megtudta érdeklődésem eredendő okát, a családkutatás tényét. Szállást is ő szervezett igen kedvezményesen a szanatórium főépületének 9. emeletén – egy hatalmas, többhelységes apartman formájában.

Megérkezésünkkor segített az elhelyezkedésben, majd másnap közösen tettünk kísérletet a helyi plébániatemplom bevételére. Ez sikertelenül végződött, másnapra viszont kiderítette önkéntes segítőnk, hogy nem is lett volna sok eredménye annak sem, ha fogadnak a parókián. T.i. az egyházi anyakönyveket a korábbi Csehszlovákiában, így itt is, még az 1950-es évek elején begyűjtötték a plébániákról és állami, körzeti levéltárakban helyezték őket. Még értékesebb volt az a segítsége, amit a szépapa magammal vitt halotti anyakönyvi bejegyzés-másolatának tanulmányozása, olvasás-kísérlete alapján adott. Véleménye szerint (amit egyébként egy később általa megkérdezett archívumi ismerőse is megerősített) az anyakönyvben olvasható helységnév sokkal inkább, könnyebben olvasható Dašice-nak mint Darkovnak.

Úgy gondoltam, kintlétünk utolsó napján „elugrunk” Dašiceba körülnézni. Gyuri viszont áthúzta tervemet. Kikönyörögte, hogy ha már eddig elutaztunk, nézzünk el a szinte már szomszédban levő Krakkóba. Belementem, jól tettem. Nagyon kellemes napot töltöttünk a lengyelek régi királyi városában. Én is először jutottam el ide. Hazaérve szanatóriumi szállásunkra fiam egyenlíteni akarván erősködött, hogy másnap, a hazautazásunk napján, kerüljünk Dašice felé, hogy ne érezzek semmilyen veszteséget. Még azt is felajánlotta, hogy végigvezeti az így párszáz kilométerrel hosszabbá tett hazautunkat. (Nem gondolta, nem gondoltuk – hogyan is gondolhattuk volna, hogy mit idéz elő ezzel!) Végül hagytam magam rábeszélni. 

Augusztus 23-án aránylag korán reggel elindultunk Darkov-Karvinából Pardubice irányába. Mint vállalta, a fiam vezetett. Miután csak egy rövid szakaszon állt rendelkezésünkre autópálya ebben az irányban, már erősen dél felé hajlott, amikor elértük a kisvárost. A közvetlen közelében átutazott szomszéd helységek semmi különöset nem mutattak, képviseltek. Aztán beértünk Dašiceba.

 

 A kép bal oldalán betorkolló utcán keresztül érkeztünk Dašice főterére 2009 augusztus 23-án déltájban.

 A városka előtt közvetlenül egy enyhe balkanyarral, patak feletti hídon át értünk egy rövid (a képen látható háztömb egyik végétől a másikig tartó) utcába, ami a főtérre vezetett be. Én az anyósülésből nyugodtan szemlélődhettem, észlelhettem bármit. Ahogyan beértünk a főtérre, az első körbepillantás után ellenállhatatlan kényszerrel törtek ki a számból a szavak:   ITT SZÜLETETT A SZÉPAPA! 

Akkor és ott, azóta és itt és most sem vagyok képes ennek magyarázatát adni. Szinte mindenkivel előfordul egyszer-egyszer az életében, hogy olyan helyzetbe, helyre kerül amivel kapcsolatban azonnal az az érzése keletkezik, hogy ezt már látta, ezt már átélte, pontosan ugyanezt hallotta – déja’vu , ez már volt! Ennek azonban, ami ott, akkor bennem történt, ezekhez semmi köze. Mindig igykeztem előrelátó lenni, de soha életemben nem voltak „előrelátásaim”, jövendöléseim, nem éreztem és nem érzek magamban semmilyen jóstehetséget. Ráadásul nem is hiszek ezekben, művelőit kóklereknek, csirkefogóknak, kedvelőit, hívőit egyszerűen butáknak tartom. Talán érthető, hogy mennyire felforgatott ez a néhány szó. Amelyeket aztán azon nyomban már cáfoltam is magamban: ugyan már mekkora marhaság! Honnan a fenéből tudhatnád hol is született Venceslaus széppapa?! Ezzel együtt és ennek ellenére az érzés bennem maradt, sőt, nagyon szerettem volna, ha valósággá válik. Közben lehülyéztem magamat!

Talán egy kissé megengedhetőbbé lesz a kiszaladt mondat, ha láttatom a környezetet, ami azt belőlem kiváltotta.

 

 2009 augusztus 23. Dašice főtere / 1. részlet

 Képzelj el egy, a ma már szinte jelentéktelen kisvárosban egy meghökkentően nagy, téglalap alaprajzú teret, amelyet kevés kivételtől eltekintve, jól megőrzött 100-200 éves épületek öveznek. Az úttest által közrefogott hatalmas térségen park, réges-régi szobrokkal, feszülettel, szökőkúttal, padokkal, szépen nyírt fákkal, bokrokkal, virágokkal. Még az újabb építésű néhány ház sem stílusromboló.

 

 2009 augusztus 23. Dašice főtere / 2. részlet

Azon a napon valóban ilyen volt a kép, az égbolt, az egész környezet barátságot sugárzott.

 

2009 augusztus 23. Dašice főtere / 3. részlet

Az előbbi kép jobb oldalán látható a városka éppen megkezdett felújításban lévő templomának tornya és a főtérről hozzá vezető utca torkolata. Azon behajtva kezdtük keresni a plébániát.

 

 2009 augusztus 23. Dašice a volt plébánia utcájában

 

2009 augusztus 23. Dašice. Váratlan segítőre akadtam a volt plébánia kerítésénél

Ha ott és akkor döbbenek rá a gondolatokra, amelyek azóta e látogatásunkkal összefüggésben előjöttek, valószínűleg végigborsódzik a hátam.

A láthatóan lepusztult, de már elkezdett felújításban lévő templom mellett baktattam a mellette épült ház felé, abban a biztos tudatban, hogy az kell legyen a plébánia. Közben észrevettem, hogy a következő, nagyon szépen és gazdagon felújított ház kerítésénél fiatal férfi dolgozik. Miután a plébániának gondolt épület teljesen lakatlannak és elhagyottnak tűnt, továbbmentem. A cseh környezetben már lassan formálódó, magam sem tudom milyen keverék-nyelven megszólítottam és próbáltam a plébánosról érdeklődni. Meghökkenésemre a férfi alig valamivel jobb keveréknyelven tudatta velem, hogy ő nem itteni, hanem Munkácsról jött vendégmunkás. Fogod ezt is, kedves Olvasóm? 

Az engem váratlan kijelentésre ragadtató, soha nem látott, soha nem hallott ismeretlen városban általam elsőként megszólított ember egy munkácsi (Мукачів– ma Ukrajna) ukrán gyerek! Naná, hogy beszélt oroszul. Elmondtam, hogy az egyik ősöm keresése miatt szeretnék a helyi plébánossal beszélni. Ő ebben segíteni ugyan nem tud, de mindjárt szól a ház gazdájának (mint közben kiderült a régi plébánia épületét vette meg egy szemlátomást nem kis pénzű ottani vállalkozó, s gyönyörűen, régi stílusában de korszerű felszerelésekkel felújíttatta. A munkában igénybe vette beszélgető partnerem munkácsi munkaadó cégét, s most már a befejező apró munkákat, mint a kerítés készítése, már „schwarzban”, egyedül ő csinálta.). A szép nagydarab cseh ember szinte azonnal kijött és most már a munkácsi fiú tolmácsolásában, kifejezetten kedvesen elmagyarázta, hogy Dašicen már nincs plébános, sem plébánia, a Sezemice-i pap jár át időnként istentiszteletet tartani. Megköszöntem mindkettőjük segítségét és még körülnéztünk egy kicsit.

 

 2009 augusztus 23. Dašice. Életemben először a városban

 

2009 augusztus 23. Dasice. További főtér-részletek

 Még tettünk egy eredménytelen kísérletet a helyi „hostinecben”, feltételezve, hogy egy vendég-fogadóban enni is lehet. Na ebben tévedtünk. Éhesen bár, de kellő kutatási lázzal áthajtottunk a harmadik, vagy negyedik szomszédban lévő Sezemice városkába. Ott sem volt nehéz megtalálni sem a templomot, sem a vele szinte várként összeépült plébániát. 

 

Még egy főtér-részlet Dasice.

Sezemice temploma, fala a plébániát is védi

  A templomot, plébániát megtaláltuk, a plébánost sajnos nem. Amikor rövid habozás után benyitottam a plébániát is övező „várfal” kapuján, először az emeleti ablakból szólított meg egy idős hölgy, természetesen csehül. Lányos zavaromban – Gyuri fiam legnagyobb csodálkozására – magyarul válaszoltam, mire kis türelmet kért, csehül. Azután a bejárati ajtót kinyitotta a plébános nálam talán 10 évvel fiatalabb öccse, aki beljebb invitált bennünket. A már szinte megszokott szláv-német-angol-magyar keveréknyelven pillanatok alatt tisztáztuk, hogy ő valamikor a Felvidéken élt, tudott is némileg magyarul – még most is sokat megértett a magyar félmondataimból. Aránylag gyorsan sikerült megértetnem, hogy miért keresnénk a plébános urat, aki sajnos házon kívül volt. Segítőkész öccse azonban nagy elánnal vetette magát ügyünk előbbrevitelébe. Telefonált bátyjának, akitől csak azt tudta kideríteni, hogy nem tudjuk megvárni az időnk rövidsége miatt. Azért még felhívott valamilyen hivatali hölgyet, akitől viszont megerősítést kaptunk arról, hogy az anyakönyveket a levéltárakban és nem a parókiákon őrzik. Névjegyet adtam és ígéretet kaptam a plébános öccsétől arra, hogy utánanéznek a rokonaimnak és majd e-mailben értesítenek. Hát, ezt az értesítést azóta is várom. 

Szívélyes, kevertnyelvű búcsúzás után nekivágtunk a hazafelé vezető, most már tetemesen hosszabb útnak. Fiam rendesen tartotta ígéretét, szabályszerűen kunyerálni kellett tőle némi lehetőséget a Lexus vezetésére. Egy útmenti „western”-csárdában csillapítottuk a már halálosan eltikkadt ifjúság éhségét, majd egy tévedésből Brünn alatt megtett fölösleges, kb. 50 km-es kitérő után már akadálytalanul siklottunk hazáig. Még napfényes délutánban érkeztünk meg Mészkő utcai bázisunkra.  

Az elkövetkező időben volt éppen mivel foglalkoznom (szeptember 9-én megműtötték a gerincemet), de az élmény nem hagyott nyugodni. Bár józanul többször is végig gondolva újra és újra megállapítottam dašicei gondolat-villanásom alaptalanságát, képtelenségét, de augusztus 23. után már sokkal könnyebb volt az ominózus helységnevet Dašice-nak olvasni szépapa halotti anyakönyvi bejegyzésében.

Mesélgettem az élményemről úton-útfélen, legelsőbben is unokatesóimnak – de mindig hozzátettem, hogy ez természetesen képtelenség. Az ég-világon semmi sem támasztja alá a váratlanul felbuggyant érzés igazságtartalmát. Lassan mégis kialakult és megszilárdult az a véleményem, hogy le kell ellenőrizni, meg kell vizsgálni a dašicei eredet valóságtartalmát. Más, erősebb kutatási irány nem lévén, meg kell vizsgálni annak lehetőségét, hogy erre vezetett-e a Vilcsekek életútja kb. kétszáz évvel ezelőtt. Most, így utólag visszatekintve, azért nem kis merészség volt részemről, amikor egyre erőteljesebben kapacitáltam, majd rávettem unokaöcséimet, Bélát és Gyuszit is egy csehországi kutatóút beiktatására életünkbe. 

Újra rendszeres gyakorisággal jártam a M.O.L. (Magyar Országos Levéltár) Tűzliliom utcai olvasótermébe és egészen komoly dokumentáris hátteret nyertem mikrofilmjeikből. Ezek az adatok, anyakönyvi lapmásolatok elsősorban az ősök más irányú ágait alakítgatták, bontották ki előttem. Ez év tavaszára szinte kimerítettem a mormonok által lefilmezett hazai anyakönyvek lehetőségeit, s elég szépen előrejutottam felmenőim rokoni vonalainak feltérképezésében. Időnként egészen meghökkentő felfedezésekkel – de ez másik jegyzet témája lehet. 

Ezek mellett, újra az internet segítségével tettem első tapogatózó lépéseimet a cseh levéltárak irányában. Szerencsésen, már az első lépések célba vezettek. Érdekes módon Csehország Los Angeles-i konzulátusának honlapján keresztül jutottam nyomra. Ők, szemlátomást az „amerikába-szakadt” honfitársaik családkutatását segítendő, igen részletes tanácsadással állnak az ottani érdeklődők rendelkezésére. Így jutottam a cseh körzeti levéltárak felsorolásához, a hozzájuk tartozó területek megnevezésével egyetemben. Innen már egyszerűen jutottam el a közép-csehországi Zamrsk levéltárához, ahol elérhető tartalomjegyzékek szerint az összes Dašice-i anyakönyvek elérhetők.

 

Zámrsk-i Állami Regionális Levéltár

A Levéltár német nyelvű honlapján remekül lehetett tájékozódni, s így még a múlt évben kigyűjtöttem az átnézendő anyakönyvek és mikrofilmek tárgylistáját. Az igen egyszerű rendszerben szinte gyermekjáték volt saját székemből meghatározni az átnézésre érdemes XVIII. századi anyagok listáját.

Valamikor márciusban rögzítettük a „kalandtúra” időpontját öcséimmel. Ez alkalommal Béla is részt akart venni az akcióban. Gyuszi a tőle már megszokott precizitással és gyorsan felderítette a Zámrsk környékén található szálláslehetőségeket. Végül a mintegy öt km távolságra lévő Choceň centrumában lévő szálloda mellett döntött és foglalt számunkra három egyágyas szobát. Én e-maileken keresztül le-leveleztem a levéltár helyettes vezetőjével látogatásunk előkészítését. A megbeszélt napra kikértem a szükséges anyakönyveket és a két tekercs mikrofilmet. Az interneten elérhető tájékoztatásukból pontosan fel lehetett készülni a náluk meghatározott kutatási rendből, ami aztán a gyakorlatban közel sem volt olyan szigorú, mint amilyennek a leírásból tűnt. 

2010 május 4-én felvirradt a nagy nap. Minden részében az előzetesen általam elkészített és a „kutatótársak” által elfogadott kutatási úti- és munkatervnek megfelelően. Béla megérkezett a Mészkőbe, kocsiját deponáltuk az enyém helyére. Érzékeny búcsú után 9-tájban elgördültünk Gyusziért, a Városmajor utcai rezidenciájához. Vele és Valival, Gyuszi GPS-készülékével kiegészülve nekivágtunk a Budapest-Pozsony-Brünn-Svitavy-VysokéMýto-Choceňútvonal első kilométereinek. Vali szolgáltatásait az előzetes megbeszélésünk szerint Brünnig nem akartuk igénybe venni. A kellemes útitársakkal nélküle is nagyon gyorsan és szórakoztatóan fogytak a kilométerek. Az elég ijesztő meteorológiai előrejelzések ellenére, aránylag tűrhető, napos időben értünk Szlovákiába. Ahogyan előrehaladtunk északi irányban, a hőmérséklet kezdett csökkenni. Áldottam „nagy eszemet”, hogy kellően felkészítve, a bőrdzsekim kíséretében vágtam az útnak. Brünn után álltunk meg először tankolni, s bizony nagyon jól esett, hogy az eső közeli hidegtől volt, ami megvédjen.

Az útnak ezen a részén már Valit is bekapcsoltuk a társaságunkba. Időnként remekül elszórakoztunk egy-egy „elszólásán”, de alapvetően becsülettel tette a dolgát mindaddig, míg el nem értünk Vysoké Mýtoba. Ez az E442-es úton lévő viszonylag nagyobb város már alig 7-8 kilométerre van Choceňtől, a szálláshelyünktől. Szegény Valit viszont elfelejtették felvilágosítani arról, hogy nemcsak a városban magában, de az egész környéken komoly méretű út-felújítási munkákat végeznek. Útmutatásai szerint megpróbáltunk a legrövidebb útvonalon célunkhoz jutni, amiből az lett, hogy már a városon belül több gyönyörű nyolcast, köröket írtunk le, miközben Vali idegbajosan egyre csak „újratervezett”. Nem javult a helyzet akkor sem, amikor végre a többedik kísérlet után sikerült magunk mögött hagyni Vysoké Mýtot. Végül egy festői tavat is megkerülve, pontosan az ellenkező irányból futottunk be Choceňbe, mint azt eredetileg gondoltuk. A városka főterén viszont azonnal kiszúrtuk a szállodánkat a Hotel Peliny-t. Kedves fogadtatás után (angol nyelvgyakorlással) fennakadás nélkül jutottunk a megrendelt szobákhoz, melyek közül egyedül Béláé volt egyágyasnak mondható (benne pótággyal). Az enyém egy háromhelyiséges, két ágy- plusz pótágyas, míg Gyuszié egyenesen egy hatalmas apartman volt (ennek ellenére a fizetésnél csak az egyágyas árát kérték!) 

Az érkezés körüli eltereléses bonyodalmak miatt úgy döntöttünk, hogy kihasználva a viszonylag korai megérkezésből nyert időt, felderítjük, hogy szállásunktól hogyan juthatunk el valóban a Zámrsk-i levéltárba – a térképnek és Valinak már nem mertünk hinni. Közismerten (hm) kiváló tájékozódási képességemet megnövelve a bekapcsolt GPS csacsogásával és két öcsém záporozó tanácsaival, végül is rövid idő alatt, s mint később kiderült valóban a legrövidebb útvonalon gurultunk át Zámrskba. Megszemléltük az apró falu szélén álló régi, de nagyon szépen felújított kastélyt, ami otthont ad a levéltárnak. Néhány fénykép elkészítése után javasoltam, hogy menjünk át Dašicébe, ami innen már nem volt különösen nagy távolságra (kb. 25 km). Szerettem volna már az első napon „bemutatni” a várost, ami akkora és olyan különös hatást gyakorolt rám. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan értékelik unokaöcséim, rájuk vajon milyen benyomást tesz? Ahogyan Gyuszi a később összeállított útijelentésében írta:

„… hogy megérintsen Venceslaus és a kutatás szelleme!”

Este Gyuszinál a Béla által hozott üveg körtepálinka, majd vacsora stara myslovecka és slivovica Jelinek aperitiffel, sörrel és vörösbor szigetelővel, hogy végül a maradék pálinka kivégzésével, a teljes öntudatlanság határán zárjam a napot (érdekes módon reggel minden göncömet gondosan összehajtva, teljes rendben találtam. Úgy tűnt mintha a legnagyobb nyugalomban hajtottam volna álomra a fejemet.

  

A kilenc hónappal korábbihoz képest csak az időjárás, a főtér semmit sem változott Dašicében. 2010 május 4. 

Másnap (05.05. – szerda) akkora „katzenjammerral” ébredtem, mint talán még soha. A reggeli ugyan segített valamit - szemben az előtte végigkínlódott és eredménytelen reggeli-tornámmal -, de azért komolyan fohászkodtam a gondviseléshez, hogy ne hozzon utunkba szondáztató kedvű közlekedési rendőröket. Talán még soha ilyen körültekintően, minden mozdulatot előre végiggondolva és elemezve, s ilyen lassan nem vezettem. Baj nélkül megérkeztünk Zámrskba, a levéltárhoz (még csak el sem tévedtem, pedig Valit direkt kikapcsoltattam - ezt Gyuszi útijelentése így hozza: „az egérutat már betéve tudjuk.”). 

Csengetünk a kapun és bebocsáttatást nyerünk egy másik látogatócsoporttal együtt. Rövid adminisztráció a portán, majd maga a portás bácsi vezet fel az emeleti „öltözőbe”. Ez egy nagyon kellemesen, kényelmesen kialakított pihenő-, étkező- és garderobe-szoba, ahol az olvasóteremben fölösleges, vagy éppen tilos holminkat zárható szekrényekbe rejthetjük. Balra belépünk az olvasó terembe, jobbról egy korláttal elkülönített pulpitus, ami mögött a levéltári személyzet fogad. Itt kitöltjük a kötelező adatlapot és nyilatkozatot, s az egyik hölgy máris a helyünkre kísér. A jobbról harmadik asztalon kikészítve az összes mailben kért anyakönyv és a két mikrofilm. Töprengésre időt sem hagyva, Gyuszit, mint rutinos kutatót, mikrofilm nézésre ítélem. Őt átvezetik a következő terembe, ahol két perc alatt betanítják a M.O.L állományában lévőknél legalább két klasszissal jobb minőségű szerkezet kezelésére. Még mellette állok, amikor betölti az első filmet. Ez egy negatív. Fekete alapon fehér betűk. Ennél gyalázatosabbat el sem lehet képzelni. Még mielőtt elkezdenének kifolyni Gyuszi szemei, átmenekülök az első terembe, vissza Bélához és a fogható, tárgyiasult, vén anyakönyv-kötetekhez. 

Egymás mellett ülve, csendben lapozgatjuk a XVIII. század utolsó két évtizedében papírra vetett bejegyzéseket tartalmazó oldalakat. Közben egyfolytában bizsereg belül az a megfoghatatlan és teljesen alaptalan érzésem, hogy itt rá kell találnunk az őseink felé vezető fonál újabb szakaszára, csomópontjára. Na, persze nem ilyen fennkölten megfogalmazva. Néha, egy-egy gyanús bejegyzést egymás felé fordítunk, hogy aztán megállapítsuk, nem, ez sem az.

Aztán úgy egy órányi lapozgatás után Béla átszól: - Nézd csak!

 

 Bejegyzés a Dašice-i születési anyakönyvben Venceslaus születéséről, aki Joannes Wlczek és Dorothea Peličanin fiaként látott napvilágot.

 

 Az 1787 november 13-i anyakönyvi bejegyzés érdemi részének kinagyítása.

Odahajoltam – és egy pillanatra megállt a lélegzetem. A megszületett gyermek keresztneve teljesen egyértelműen egyezik, az apa neve … az apa neve is nagyon úgy tűnik. Nem, nem lehet igaz. Több mint három év után most ilyen egyszerűen itt lenne előttünk. – Várj! mondtam Bélának. Felkaptam a nyitott anyakönyvi kötetet és kimentem vele a pulpituson éppen ülő fiatal lányhoz. Kérem szépen! Írja le nekem erre a papírra az apa nevét ebből a rubrikából! (Persze nem ilyen szabatosan hangzott el kérésem a használt szláv-német-angol keverékben!) Elvette a tollat és papírt, s lassan, jól olvashatóan leírta: 

JOANNES WLCZEK 

Újabb nehéz lélegzetvételek után még egy kérésem volt. hogyan mondja ki a nevet, olvassa fel nekem!

Csodálkozva nézett rám, majd ezt mondta:    Joannesz Vilcsek!!!

Nem tudom, hogy milyen és mekkora boldog vigyor ült az arcomra, arra viszont emlékszem, hogy nagy erőfeszítésembe került nem felordítani. Így csak a nyitott kötetet győzelmi pálmaágként emelgetve vonultam vissza Bélához, a helyünkre, majd át a mikrofilm-olvasó Gyuszihoz. Megvan a széppapa! Megvan róla végre minden adatunk. Tudjuk hol született és mikor, mikor és hol házasodott, halt meg, s ismerjük már régről remélhetőleg minden gyermekét is. Most még a szülei nevét is megismertük. Érdemes leírni:

szépapánk, Venceslaus Wlczek, 1787 november 13-án született a Bohémia-i (Csehország) Dašice-ben (Daschitz), apja Joannes Wlczek, anyja Dorothea Peličanin.

 

A több évi kutatás alatt jó néhány tapasztalatot sikerült begyűjtenem, amelyek mind segítenek a továbblépéseknél, az újabb kutatási irány megállapításában. Így pl. tudtuk már azt is, hogy abban az időben szinte kötelezően a lány szüleinek lakóhelyén tartották az esküvőket, s így a házasságkötésről felvett anyakönyvi bejegyzések is törvényszerűen ebben a helységben keletkeztek. Erre alapozva kezdtük el kutatni János bácsi (a dédapám dédapja!!!) és Dorottya néni házassági adatait az erre kikért, megfelelő, anyakönyvi kötetben.

Ez a kutatás már igen gyorsan meghozta eredményét:

 

1787 február 6. Anyakönyvi bejegyzés Joannes Wlczek és Dorothea Peličanin házasságkötéséről.

Az 1787.02.06-án született bejegyzés egy csapással sok másról is információt nyújtott. Mivel Venceslaus novemberben született, így teljesen törvényes határidőre érkezett a családba. Ráadásul egészen biztosan első gyermekként, s így esetleges testvérei mind fiatalabbak és csak későbben születettek lehettek. A bejegyzés nagyon korrekt, hiszen teljes körűen tartalmazza a házasultak szüleire vonatkozó információkat is. Csak az a baj, hogy míg a mennyasszony esetében jól kiolvashatóan, addig épp a vőlegény, dédapánk-dédapjának szüleiről igen nehezen olvasható az elmosódott kézírás. Míg a menyasszonyról kiválóan olvashatjuk a latin szövegből, hogy sponsa Dorothea filia Pauli Pelikan uterq. Daschicensis Dominii Pardubicensis, azaz a menyasszony Dorothea, Paul Pelikan leánya, mindketten a Pardubicei Uradalomhoz tartozó Dasicéből, addig – illetve eddig, amíg e sorokat írom – a vőlegényről csak azt tudtuk kivenni, hogy Joannesnévre hallgat és apját is Wlczek névvel illették.

 

 Az 1787.02.06-i házassági anyakönyvi bejegyzés érdemi részének kinagyítása

Ezzel a bejegyzéssel visszakaptuk a folytatólagos rejtvény-feladatot, amit szépapánk esetében az eddig leírt körülmények között sikerült megoldanunk. Most Wlczek János következik! 

A lendületet kihasználva lapoztuk tovább az anyakönyvek lapjait, illetve meresztgette szemeit a mikrofilm kínzó képkockáira Gyuszi a technikai teremben. Az első nyomon ő is egyre több Vilcsek, azaz Wlczek összefüggést fedezett fel, elsősorban a nagyon szép tisztán vezetett anyakönyvi index-regiszterekben (ezekben ABC-sorrendben csoportosították a páciensek vezetékneveit egy-egy konkrét naptári évszámhoz, amivel hatalmasan megkönnyítették pl. a Wlczek-testvérek felkutatását, hiszen csak a W-kezdőbetűnél kellett keresni az egyes években lezajlott események nyomát.). 

Mindenek előtt János bácsi haláláról akartunk információt kapni, s néhány év átlapozásával ez sikerült is. Megtudtuk, hogy dédapánk-dédapja 1810 augusztus 8-án adta vissza lelkét teremtőjének.

 

Kinagyított részlet a dédapa-dédpapája, Wlczek Johann halotti anyakönyvi bejegyzéséből.

 

 Anyakönyvi bejegyzés Johann Wlczek 1810 augusztus 2-án, 60 éves korában történt haláláról (alulról a második sor).

Sajnos ez esetben nagyon takarékos a bejegyzés, csak a legszükségesebbeket tartalmazza. Nem ad eligazítást sem lakó-, sem születési helyéről, sem pedig családi állapotáról, amiket pedig sok más anyakönyvi bejegyzésben rögzítettek – akaratlanul is nagyon sokat segítve a kutatónak a továbblépés irányának meghatározásában. Ezt a segítséget itt nem kaptuk meg. Mindössze az derült ki, hogy 60 évesen halt meg, tehát valamikor az 1750es év környékén kellett születnie.

Ebből kiindulva a mikrofilmektől már teljesen eltikkadt Gyuszi, Bélához társulva átnézték a külön ezért kikért születési anyakönyvét Dašicénak az 1748-1752 évek közötti időszakban. Lelkiismeretes kutatásuk sem vezetett semmilyen adathoz, így – remélem teljesen megalapozottan – levontuk a következtetést: Joannes (Johann) Wlczek nem Dašicéban született. 

Szinte csak mellékesen, mind a mikrofilmeken, mind pedig az anyakönyvek index-regisztereiben megtaláltuk szépapánk testvéreinek nyomait. Ezeket – időtakarékosság érdekében – már nem kerestük meg az egyes anyakönyvi kötetekben, hanem egy-két (egészen pontosan két) kivételtől eltekintve megelégedtünk az index-regiszter adataival.  A gyermekek sorában megtalálható az 1798-ban született Félix, akinek neve a számomra egyértelmű utalást tartalmaz a távoli ősre, az árvai betelepülést még a XVI. században irányító Felix Wilczekre. Érdekes volt felfigyelni arra, hogy e családban is „kísértett a bűvös Vilcsek-szám”, Venceslaus szépapánknak 7 testvére volt, azaz itt is nyolc gyermek született, mint a későbbiekben szinte már törvényszerűen – egészen nagyszüleinkig, akik már szakítottak e hagyománnyal mindössze hat ill. öt gyermekükkel.

A részletes kutatás hiányában azt sem derítettük fel, hogy az anyakönyvek szerint a Wlczek/Peličanin családban megszületett gyerekek vajon milyen életkort értek meg. Úgy gondolom ilyen időtávlatból már megengedhet ez az elnagyolás, hiszen úgy sem tudunk meg az egyes gyermekről további adatokat.

 

 Index-regiszter kigyűjtések a Dašice-i születési anyakönyvekből a W-betűre, köztük a Wlczek/Peličanin házaspár gyermekeivel (8).

Az eredmények rögzítése, a buzgó fotografálás után visszaszolgáltattuk az üresre nézett anyakönyveket, mikrofilmeket és megköszöntük a személyzet segítőkészségét. A portán leadtuk az alig használt szekrényeink kulcsait, csináltunk egy-két képet a szépen felújított belső udvari részekről is és – Gyuszi beszámolójából idézve: kávé ivási ürüggyel megint elmegyünk Dašicébe, amiből temetői kirándulás lett, de nyoma sincs, sem kávénak, sem a Wlczek-családnak.

 

Unokaöcséim Gyuszi és Béla szépapánk Venceslaus szülővárosában, Dašicén, 2010 május 5-én.

 

 Most már tudjuk, hogy ebben a Dašice-i templomban keresztelték Venceslaus Wlczek/Wiltsek szépapánkat anno Domini 1787-ben.

 

 Gyuszival a Dašice-i temető – ahol egyetlen Wlczek-sírt sem találtunk – kapujában. 2010.05.05.

Vacsoránkat ismét a Hotel Peliný éttermében fogyasztottuk, de ez alkalommal már nemes tartózkodással mindennel, ami „a betűvel kezdődik” szemben. Nem is volt gondunk a megérdemelt pihenéssel, ami már csak azért is szükséges volt, mert másnap korán indulni akartunk Nagybiccsére, az ottani levéltárba. 

De innen következzen a plágium, Gyuszi öcsém szellemes útijelentésének szó szerinti átvétele: 

„2010-05-06. Friss indulás után, nyomulás az új lelőhelyre – Bytča, levéltár. Sikeres érkezés, Béla, a térkép és Vali újabb próbálkozásai ellenére. Az előző évből már jól ismert, Thurzó György kiváltság levvele 1615-ből és egy szekér-oldalnyi kikészített anyag várt. Sajnos nem lettünk okosabbak a tonnányi latinul és egyéb nyelven írt per és tyúktojás, malac-farka állás-szöge leltári anyagokból. (Csak egyetlen egy, icipici nemesség-igazolást találhattunk volna bármelyik már ismert Vilcsek-felmenőnk számára kiállítva, de nem! – megjegyzés tőlem) Dolgunk végeztével könnyes búcsút vettünk Kurucárova asszonytól (a levéltár igazgatója, aki az anyagokat előkészíttette és még fotót is fotografált rólunk – m.t.) és jól megérdemelt szállásunkra hajtattunk, fáradhatatlan Leventénk vezetésével.

Dolny Kubin, az ismert szálloda (City Park Hotel, még a tavalyi, Hideg Robi megismerését is hozó kutató utunk bázisa – m.t.), kis séta a városkában. Jót tett neki az idei év, élet jelei látszanak az utcai vendéglátó-helyeken. De ne hagyd el az ismert utat jelszóval, irány a KOLIBA. Jelinek, sör, töpörtyű-krém, árvai káposzta-leves, sztrapacska, sör, hazafelé „jaj leszakad a gyomrom” nevű séta.

2010-05-07. Az előző napok lendületét követve igyekeztünk minél hamarabb Podwilk-be érkezni, hogy találjunk egy 1750-ben született Johannes nevű, igazolt elődöt. Tehát az út: Dolny Kubin – Orawka, Magyar Szentek Fatemploma – Podwilk. A fatemplom zárva, az eső esik, a plébános (proboszcz ks. Kazimiez Gunia – Gúnya nagytiszteletű úr – m.t.) az iskolában, a házvezetőnő már a miénk, de nekünk az anyakönyvek kellenek. A plébános úr idén zordabb, mint valaha, ötször elhadarta az általunk érthetetlen mondókáját, aminek az volt az értelme, ő most nem akar velünk foglalkozni!!! Elsuhant fekete klepetusában. 

Hogy levezessük tehetetlen dühünket, nekivágtunk a már előző évben is bevált „Őseink nyomában” című autós erdőkerülésnek a Podwilk – Podsarnie – Harkabuz – Raba Wyzna – Bielanka – Pieniazkowicze – Odrowacz – Zaluczne – Podszkle – Bukowina Osiedle– Podwilk útvonalon. Idén kihagyva a Podwilk 5nevű gyári teszt-pályát, LEXUS-ra fejlesztve. Remek alpesi tájakon vezet az út és valóban kb. 1700-ban élt őseink illata áradt a temetőkből. Emlékül magunkhoz vettünk egy-egy ŐSI fenyő-babát.

Hazafelé, hogy ne unatkozzunk, meglátogattunk minden útba eső temetőt, hogy a Maťuga család (Gyuszi felesége, Edit ősei) se szenvedjenek hiányt lelki ápolás terén. Így jutottunk el Trstena-ba és Tvrdošin-ba, na ez is szép nyelv törő! És ha már ott voltunk, megtekintettük Stanislav, „magán levéltáros” bácsi szülőházát, ami a mai napig is gyermek óvó.

 

Az „igazi Vilcsek”, pan.Ing Stanislav Vilček, Sztanyiszláv bácsi szülőháza Trstenában, 2010.05.07.

2010-05-08. Honvágytól fűtve és a családi szeretet hiányától éhesen nekivágtunk a haza felé útnak. Horne Semerovce (Felsőszemeréd – m.t.), a Wilczek kúria romjai mellet elhaladva Sahy-nál foglaltuk el a Magyarok honát, de a korai időpont és kalandvágy miatt rögtön jobbra fordultunk, hiszen itt van Ipolydamásd! Úgy is volt, megtekintettük a munkaterületet,

 Ipolydamásd, Kert utca 8. Mónival, akkor még jövendő lakhelyén.

majd a hajózásáról híres Ipoly folyót követve Kismaros felé ereszkedtünk. Ide a temetőbe csak azért mentünk, nehogy olyan hirtelen váljunk meg az őseinktől, így egy korban hozzánk közelebb állóval fejeztük be a túrát.

 

 Az éppen sövényfrissített Vilcsek-kripta a kismarosi temetőben, 2010.05.08.

 

Budapest,  2010-06-13                                                                                                        Wilczek-Nagy Levente 

  

<<   >>