Riport 4 | Vilcsek Gyula Alapítvány

Riport 4

Jelenleg 1 felhasználó van online.
  • admin

 

 

         RIPORT   4.             

 

 

Csökkentett létszámú kutatóút Árvába.

 

Mint legtöbb ős-kutató utunkra, erre is már jó félévvel előbb tervezgettünk. Abban azonnal egyetértettünk, hogy időpontként csak április második fele, május eleje jöhet szóba. Miután a „hitelesített” Vilcsek-kutató csapat ¾-e éltesebb uraságokból áll, érthetően nem ragaszkodunk a kora-tavaszi időjárás által elővarázsolható, esetleg kellemetlen meglepetések élvezetéhez.

 A tervezéskor még mind a négyen arra készültünk, hogy a feladatokat szépen felosztva, ez alkalommal véglegesen feltárjuk Dašice-i felmenőink közvetlen Podwilk-i származását az összes 1730-1760 közti születési anya-könyvek tüzetes, alapos átvizsgálásával. Úgy gondoltuk, hogy erre a munkára Andrzej Kalata barátunk előző évben megígért segítségének igénybevételével két nap elegendő lesz, tehát négy naposra terveztük az újabb árvai túrát. Abban is teljes volt az egyetértés, hogy a még aktív társaink munkaidő-alapjának kímélése céljából egy vasárnapon induljunk és szerdán már haza is érkezünk, az új eredmények terhe alatt görnyedve.

 Az előkészítés adminisztratív oldalát – mint mindig – most is én mozgattam, így módomban állt néhány „titkos lépés” beiktatására is.

 Már a múlt évben hozzájutottam az 1848-as szabadságharc eredeti szlovák nyelvű leírásának még a múlt század legelején nyomtatott kiadványához. Kedvenc könyvkötészetemben szépen helyrehozattam a régi könyvet, azzal a szándékkal, hogy majd adandó alkalommal megajándékozom vele Stanislav bácsit, a Ružomberok-ban (Rózsahegyen, Rosenbergben) élő „igazi Vilcseket”. Aztán egy másik antikváriumi körben szert tettem egy 1860-as fa-metszethez, ami az akkori Rózsahegyet ábrázolta. Ezt szépen bekeretezve szintén ajándékká varázsoltam. Legalább ennyivel gondoltam megköszönni a már 82 éves, a podvilki Vilcsek származását egészen elképesztő mennyiségű, eredeti okmánnyal, dokumentummal alátámasztani képes ős-kutató, szlovák nyugdíjas mérnök várhatóan újra részletes, lelkes és szó szerint kimerítő előadását a Vilcsekekről.

 Másrészt – suttyomban, róla már csak a siker birtokában beszámolva – szállásunkat ez alkalommal a rendszeres vacsorázó helyünkön, a Panzion Koliba-ban rendeltem meg. Csak a konkrét visszaigazolás birtokában tájékoztattam kutató-társaimat arról, hogy ez alkalommal a „rusztikus” fa, gerendaházban fogunk aludni, s így az éttermi berúgást követően nem kell – bár egészségügyi szempontokból igencsak kívánatos – gyalogos túrát tenni az ágyunk elérésére.

 Kalatával viszonylag sűrű levélváltásban egyeztettem kiutazásunk időpontját, igényünket segítségére az anyakönyvek elérésében az egyes plébániákon (Podwilk és Zubrzica Górna). Már alig két nap volt az indulásunkig, amikor új hírrel jelentkezett Lucyna (Borzuch), örök és önzetlen segítőnk, patrónusunk Jablonkából. Felfedezett egy podwilki egyetemistát, aki a krakkói egyetemen disszertációját a Wilczek-család történetéből írja. Szeretné felvenni velünk, magyarországi Vilcsekekkel a kapcsolatot, s nagyon szívesen segít saját ismereteivel munkánkban. Lucyna megadta neki a címemet, s így már az elutazás előtt létrejött az első levélváltás a magyar és a lengyel Vilcsek-kutatók között.

 Sajnos „az ember tervez, isten végez” alapján a sors ismét beleszólt, s összekuszálta sorainkat. Balázsnak éppen az utazással érintett hét elejére kerültek meghatározó tárgyalásai, s ezét egy héttel az indulás előtt le kellett róla mondanunk. Gyuszi(ék) utazása szüleinek kritikus egészségi állapota miatt mindvégig kérdéses volt, de azért szinte az utolsó napig reménykedtünk abban, hogy legalább a „három öreg Vilcsek-származék” együtt vág ebbe a kalandba is. Hát nem jött össze ez sem. Végül Béla öcsémmel kettesben vágtunk neki az újabb árvai útnak 2012 május 6-án reggel.

 Nem kapkodtuk el az indulást, s így Béla rákospalotai kies rezidenciájától pontosan ½ 10-kor startoltunk az északi irányban. Az M2 jelű, matricáját tekintve autópálya rangjára emelt országúton, a kagylós Shell-kútnál megtankolunk, a tele tank nagyobb önbizalmat ad a túrázáshoz. Innen egyetlen, de nagyon szolid, visszafogott lendülettel érjük el a határt. A hasonló útjainkon nem egyszer elszenvedett gyorshajtásos büntetések elérték hatásukat. Mindenütt a gondosan kikalkulált, még éppen megengedhető, bírságolás alá nem vonható sebességgel közlekedünk, még a Bánk és Bernecebaráti közötti, erősen csábító szakasz falvaiban is visszafogva a pompás, napos utazóidő által provokált lendületünket. Ipolyságon (Sahý) Béla szlovák autópálya-matricát vesz, s immár ezzel szerelve folytatjuk fegyelmezett utunkat. Zólyom mellett úgy haladunk el, hogy – bár szerettük volna lencsevégre kapni – nem vesszük észre a várat. Viszont ezúttal nem tévesztem el, s elsőre feljutunk az autópálya Besztercebányáig tartó szakaszára. Az itt már jól látható hegyek táján szürkés az ég. Elgurulunk a város mellett (a hatalmas méretű útépítkezés még mindig tart, láthatóan a jövőbeli autópálya csatlakozás részei készülnek a település nyugati szélén), kisebb kocsisorban kezdünk kapaszkodni Donovaly felé. Szemeregni kezd az eső, lehűl a levegő, előzési lehetőség hiányában a sorban kocogunk felfelé a szerpentinen. A hágó után már jóval kevesebb a közlekedő, de azért egy hatalmas, fekete Audi csak lökdösi a fenekünket. Türelmetlen, nagyon mehetnékje van. Hirtelen hatalmas zuhogás kap el minket, az utat alig látni.  A  tolakodó audis először betojik, vagy kilométerre lemarad, aztán az eső csitultával, egy hosszabb egyenesben őrült módján előz – remélem sikere meghozta számára az élvezetet is.

 Gyönyörű, tavaszi zöld környezetben és egyre jobban csituló esőben ereszkedünk le a hegyekből. A GPS az indulástól mostanáig hűségesen rajzolta a megtett út térképét, de most egyszerre leáll. Megpróbálom, de nem sikerül újraindítanom. Feladom a kísérletezést és átkapcsolok az üzemelési, fogyasztási infókra, amikor váratlanul megszólal gépi idegenvezetőnk kellemes női hangja. Beadom neki Stanislav bácsi koordinátáit és innen hiba nélkül vezet Rózsahegyen a Madačova 12 melletti parkolóba.

             Még utazás közben fel akartam hívni Hideg Robit, hogy riassza az „igazi Vilcseket”, tájékoztassa őt érkezésünkről, de nem vette fel a telefonját. Így aztán elballagtunk a panel 12-sel jelölt kapujához és becsengettünk Vilčekékhez. Az asszony engedett be minket, ő fogadott az első emeleti lakás ajtajában is és beszélgetett velünk a köszönés és Béla bemutatása után is még egy jó ideig. Már aggódni kezdtem volna, amikor előkerült Stanislav bácsi is, szemlátomást frissen puccba vágva magát. Jól látható rajta, hogy nem csak mi örülünk a találkozásnak. Átadjuk az ajándékokat, a ’48-as könyvet, a fa-metszetet és egy, anyám hagyatékában talált régi képeslapot Rózsahegyről.

 

 

 Balról-jobbra: Vilczek Béla von Dabas-Alsóbabád,

a háziasszony és  pan Ing. Stanislav Vilček, Stanislav bácsi, az „igazi Vilcsek” Rózsahegyen

 Stanislav bácsi kifogyhatatlan energiával és az ügy odaadó szeretetével ismerteti meg a legfrissebb Vilcsek-rokonnal, Bélával is lenyűgöző kincstárának unikális darabjaival. Én is újra látom az 1500-as évek végéről származó, Abaffy által aláírt kiváltságlevelet a betelepülő Felix Wilczek és társai számára, a soltészi jogok megerősítését Thurzó György aláírásával bizonyító okiratot és a valódi „kutyabőrt”, az I. Lipót által kiadott, aláírt és pecsétjével ellátott nemesítő levelet. Közben megállíthatatlanul ömlik a magyarázat, az ismertetés a dokumentumokról, a család eredeteiről. Különösen büszke egy újonnan szerzett lengyel anyagra – amelyről már elfelejtette, hogy tavalyi látogatásunkkor épp tőlem kapta a Gyuszi által az interneten felfedezett összefoglalót Podwilk létrejöttének, alakulásának és fejlődésének történetéről, benne természetesen a Wilczek-család ehhez tett hozzájárulásáról írtakkal is.  Mindez az én esetlen tolmácsolásommal, szlovákból magyarra, illetve magyarból szlovákkal fertőzött orosz nyelvre. Ennek dacára egészen jól megértjük egymást, csak én érzem egyre fáradtabbnak magamat. Közben a háziasszony hidegtálakat hoz, s a sértődés elkerülése céljából eszünk is pár falatot.

             Közben Stanislav bácsi nemcsak újabb jegyzeteivel, hanem egy most először hallott hipotézisével is bizonyítja, hogy továbbra is aktívan kutatja a podvilki  Vilcsek család őstörténetét.   Szerinte a  Felső-Árva-i  betelepülést megelőzően a Lengyelországi Wilczekek egy családot, nemzetséget alkottak. A XVI. század derekán azonban két, szemben álló részre váltak szét. Az egyik társaság az akkor uralkodó lengyel király híveiként, annak szolgálatában mutatott fel eredményeket, amit az uralkodó privilégiumokkal, Słonsk-i birtokadományokkal ismert el. A család másik ága viszont szembe szállt az uralkodóval, s így rövid idő után menekülni kényszerültek eredeti élőhelyükről – ekkor érkezett Félix Wilczek a csapatával Árvába, s alapította az előbb Wielke Ondrzejowskie, majd Podwilk (pod wilk = farkas alatt; Wilczek = Wilk= farkas; Farkasalja) néven ismert települést.

             Nagyon gyorsan múlik az idő, s nekünk ma még jelenésünk van Podwilkban is, Kalatáéknál. Megköszönjük a vendéglátást. Stanislaw bácsi a hátsó szobában megmutatja az eddig titokban tartott Vilček széket, amiről természetesen fotót készítünk. Az előszobában még egy kép Bélával az „igazi Vilcsekekkel”, s már trappolunk is a kocsihoz.

 

 

 A Wilczek-szék Stanislav bácsinál 

             Gyorsan, simán érkezünk a kis hágón keresztül Dolny Kubinba, a szállásunkra a „Kolibában”. Gyorsan megkapjuk a kulcsokat, a kocsiból fel-kapott cuccot lerakom a szobámban. Az enyém három-ágyas. Pisilés. Elfogadható méretű a fürdőszoba, mosdóval, WC-vel és zuhanyfülkével. Az elő-szobában beépített szekrények, a szobában az ágyakon kívül két nagy fotel, szék, kerek asztal és pipereasztal tükörrel. Jó tágas, fűtés nincs. Fordulunk. Leadjuk a kulcsokat és már gurulunk is kifelé a városból, irány: Lengyelország, Podwilk, a Kalata-rezidencia.

             Elmegyünk az országút melletti ősrégi házak sora mellett, majd áthajtunk a skanzen falun is. Trstenát már elkerüljük az elkészült elkerülő úton. Azután elérjük a szlovák-lengyel határt, ami szlovák oldalon semmit sem változott. Számomra (számunkra) felfoghatatlan okból, a közös Unióba-lépés után 8 évvel, még mindig képtelenek eltüntetni a hajdani határ ellenőrzéseket szolgáló építmények romjait. Most is csak nagyon óvatos körbeutazással tudjuk kivédeni, hogy a nemrég még zuhogó eső által feltöltött méter-mély gödrök valamelyikébe ne zuhanjunk. Megúsztuk. Azért a környékről még ideteszek egy tavalyi felvételt.

 

 

 Előttünk-alattunk a szlovák-lengyel határ.        

Aztán Chyzne, Jablonka és Orawka a fatemplommal. Már csak megszokásból is, bekanyarodunk a parkolóba. Csak nem megyünk el mellette anélkül, hogy ne köszönnénk a patrónusunknak. A kis faház nyitva, s megjelenésünkre valóban Lucyna, Lucyna Borzuch jön ki az ajtaján. Kölcsönös öröm kifejezése, ajándék – Béla jóvoltából és előrelátásának köszönhetően – átadva. Sietünk tovább, Kalatáék már valószínűleg várnak. A GPS működik, a tavaly beletáplált koordinátákat helyesen választottuk ki a szélességi és hosszúsági fokok rengetegéből, de mi magunk is emlékszünk a dombtetőre vezető útra Kölcsönösen elengedjük egymást egy a lejtőn velünk szemben épp lefelé ereszkedő kocsival, s máris a Kalata-kúria előtt parkolom le a járgányunkat. Kiszállok, becsöngetek a kaputelefonon. Viszonylag rövid idő múltán idős, női hang jelentkezik. Andrzejt keresem, nincs itthon. Próbáljam meg elérni telefonon. Megköszönöm, s visszaszállok Bélához a kocsiba. Azon melegében hívom Kalatát a mobilján – ha már a nagymamával is megértettük egymást. Andrzej nem veszi fel, sem elsőre, sem másodikra, sem harmadikra. Hoppá. Csak nem „gáz” van? Borulnak terveink? Ne má…!

 

 

 Orawka, fatemplom

             Menjünk vissza a templomhoz, ha valaki, Lucyna tudhat segíteni. Eszünkbe sem jut, hogy közben is múlt az idő, s munkaideje már ottlétünk-kor is a vége felé járt. De szerencsénk van. Már éppen szedelődzködik, de még ott van a kisházban. Minden átmenet nélkül letámadom legújabb problémánkkal. Szokott operatív módján azonnal telefonálni kezd. Elsőre neki sem sikerül Kalata nyomára bukkannia. Nem gond, addig is szól az egyetemista srácnak, Łukasznak, az úgy is itt van a szomszédban, Podwilkban. Ez már sikeres hívás, s mire a Kalatákat is eléri a többedik hívására, Łukasz már meg is érkezik, az állítólag németül remekül beszélő barátnőjével.

             A fiatal lengyel srác a kölcsönös bemutatkozás után nem sokat teketóriázik, rátér a lényegre. Beszélgetésünk egészen érdekesen alakul, miután kiderül, hogy a tolmács szerepére szánt kislány nagyon keveset ért meg a német mondataimból, s még kevesebbet képes németre fordítani  Łukasz  lengyel szövegéből.  Így aztán én oroszul, németül, angolul igyekszem, olykor  lengyel,  meg  szlovák  kifejezéseket   is  belekeverve  megértetni  magunkat,  Łukasz meg lengyelül, tört angoljával törekszik áthidalni a „tolmácsunk” hősies igyekezetével gyakran előidézett zavarokat. Végső segítőként mindig készségesen áll rendelkezésre Lucyna, aki a tőlem oroszul, németül hallottakat egyaránt jól adja vissza lengyelül, felém meg vagy lassabban és így érthetően megismétli a lengyel mondatokat, vagy átteszi németre őket, ha végképp nem megy másképp. Béla az összes nyelven figyeli a diskurzust, többéves mérgezése őt is képben tartja annak ellenére, hogy én igen ritkán fordítok magyarra. Ami – így utólag megállapítva – pofátlanság részemről, de ott örültem, hogy én nem maradok le semmiről – már, ha egyáltalán!

 

 

 A fatemplom belseje, a karzatról fényképezve.

 Mögöttem a festett Wilczek-címer. 

            Az ifjú lengyel kutató erősen nyomja saját vonalát: ő a kezdetektől a faluban élő és a Podwilkhoz bármi módon kapcsolható Wilczekek családtörténetét kutatja, annak epizódjait, történeteit akarja megismerni, összeszedni. Ennek egy határozottan kedves részlete, amikor két perc ismeretség után előkap vagy 10 db fekete-fehér fényképet a múlt század elejéről, az első világháború idejéből, amelyeken állítólag egy Vilcsek látható hol polgári ruhában, hol K.u.K. katonai egyenruhában és megkérdezi, hogy ismerjük-e? A két öreg, rutinos magyar kutató, mármint Béla és én, röhögés – mit röhögés, egy mosoly árnyéka – nélkül végignézzük a képeket és komolyan közöljük a látatlanban is tudott  eredményt:  nem  ismerjük  a  fényképen  látható potenciális rokont!  De,  biztosan nem ismerjük? Erre már nem tudom nem megkérdezni, miből gondolja, hogy két,  a  20.  század  közepén  Magyarországon  született  ember  ismerheti a század elején, Árvában lefényképezett delikvenst? Abban maradunk, hogy ki nem zárható egy felismerés, de mi mégsem! Elég hosszú időnkbe telik, míg végre megértetjük vele, hogy mi nem a két oldalon valószínűleg meglévő hatalmas ismeretanyag cseréje és feldolgozása céljából jöttünk most Podwilkba. Szándékunk jóval korlátozottabb és szimplább: át akarjuk alaposan, odafigyelve nézni (elsősorban) az 1750-es év környéki születési anyakönyveket Podwilkban és Felső-Zubrzicában.

 

 

             Ezalatt vad Harley-Davidsonos bőrszerkóban megérkezik a Kalata-házaspár is, Grazyna és Andrzej. Az örömteli viszontlátás gesztusai és a kölcsönös üdvözlés, ölelkezés és hátba veregetések viharában teljesen elfelejtkezem a fényképezésről, s így nincs képi emlékünk motoros barátaink lenyűgöző jelenségéről. A többnyelvű megbeszélés fokozódó intenzitással folytatódik egyszerre több oldal irányában. Most tényleg nagyon jól jön Lucyna segítő „háttér-tevékenysége”. A többoldalú és többnyelvű tárgyalások eredménye-ként a számunkra legmegfelelőbb megoldás körvonalazódik. Másnap a Kalata-ház feje, Andrzej visz minket Felső-Zubrzicára, az ifjú egyetemista keddre ígéri a podwilki plébánia bevételét. Vele még rögzítjük, hogy a továbbiakban is levelezni fogunk, s én minden infót átküldök neki, amit csak kér a mi kutatásainkból.

             Már túl vagyunk a nap 17. óráján, mindenki fáradt. Elbúcsúzunk erre a napra lengyel barátainktól. Kalatáék a nyomatékosan dörgő Harleyval el, Łukasz a barátnővel ugyancsak. Lucyna bringára kap. Neki még kiintegetünk, amikor Orawka határánál megelőzzük – ő éppen dombnak tolja a drótszama-rat. Húzunk a Koliba irányában, lassan vacsoraidő van. Még útközben SMS jön Łukasztól: nála van az anyakönyv (?), kedden ½ 12-kor találkozzunk Jablonká-ban, a városháza előtti „stadtplatzon”.  Andrzej telefonon szól: holnap ½ 11-kor náluk! Jó.

             Megérkezünk a szállásunkra. Gyülekező Bélánál – egy percen belül mindketten összegyűlünk. A gyűlés témája: a négy személyre hozott kóstoló mennyiségének csökkentése. Körtepálinka. Koccintunk. Finom. Aztán még egyszer. Most már tényleg megjött az étvágyunk, gyerünk vacsorázni. A kert-helyiség klímáját kissé csípősnek ítéljük, ezért a teremben, a szokott asztalunkhoz telepedünk. Mint ez illik, ott a felszolgáló lányka is. Hát akkor: „slivovica Jelineka, dva krat”, csorba-leves, korsó sörök kísérőnek, Béla szarvas-pörkölt, én marhasteak. Megjön a töpörtyűs sültzsír zöldhagymával, friss kenyérrel. Visszafogottan és tapasztaltan csak egy-egy karéjjal küldünk a gallér alá. Most is nagyon finom. Kanalazzuk a szinte lé-nélküli, csodás káposztalevest, aztán a főfogás. Késik a sültkrumplim – elfelejtették. Na, ilyen sem volt még. Még két Jelinek,  pohár  sörök,  nekem presszókávé, hogy jól aludjak. Egészségünkre. Jó vacsora volt, az est alkohol-tartalmát lassan érezni kezdjük.  Felvonulunk  a  lakószintre, Bélánál folytatjuk a gyűlést. Pálinka, vörös bor, duma. Vörös bor, pálinka, beszélgetés. Élénk eszmecsere, majd heves vita a külföldön élő magyarok állampolgárságáról, választójogáról. Egyet nem értésünk előre garantált. Elfogy a vörös bor, helyette is pálinkát iszunk, de azért abból még marad egy-két kupicányi. Valamikor hajnali három felé témát zárunk, asztalt bontunk s én egészen meglepően korrekt lábtechnikával a szobámba távozom. Másnap reggel ½ 7-kor szándékozom kelni, hogy békésen kezdődjön a következő nap is. Kikapcs.

 

2.nap.

             ½ 9-kor ébredek. A telefon nem ébresztett fel. Naná, hisz be sem állítot-tam. Megelégedetten állapítom meg, hogy tökéletes rendben raktam le levetett gönceimet – rajtuk nem látszik, amit egész valómban súlyosan érzek: pokoli másnaposságot. Úgy csinálok, mintha elvégezném a reggeli tornagyakorlataimat, majd megyek zuhanyozni. Nem találom a neszesszeremet, pedig többször is végigkutatom utána a szobát, az előszobát, a bőröndömet – mindent. Helyi szappannal zuhanyozom, Bélától kért hónaljdörzzsel ápolom magam – megyünk reggelizni. A helyiségben néhányfős, fiatal, orosz társaság kajál és beszélget. Svéd-asztalos a reggeli. Jó a választék, megfelelő a mennyiség, csak az a „katzenjammer” ne csiklandozná alulról a gyomromat. Jóllaktunk. Utána még végigkutatom a kocsi minden lehetséges zugát a neszesszer után – negatív. Telefonon Krisztinát riasztom: nem hagytam-e otthon a neszesszert?  Na nem. Vissza a szobába, az indulás előtti felkészülés egyik lényeges momentumaként rákuporodom a fajanszra. Velem szemben, pont a mosdókagyló közepe alatt, gondosan kitámasztva egyensúlyos a neszesszerem – föntről, oldalról nem látható-an. Megkönnyebbülésem sóhaja feltehetően az Árva túlpartján is hallszik. Fogat mosok, zuhanyozom, s mindezt saját szerelésemmel. Hát nem óriási?! Megvonod magadtól, majd visszaadod a mindennapi megszokottat, s máris hatalmas adag örömhöz jutottál. Klotyó, Béla riasztása, indulás. Pocsék, hideg, esős időbe lépünk ki. Nagyon késve indulunk, nem fogunk időre Kalatáékhoz érni. Ezzel együtt nem rohanunk, tartjuk magunkat a szabályokhoz. Mégis büntetés. Kubintól kb. 10 km-re, egy kanyarból kijövet beint a szerv a benzinkút kijárójába. Dobrij gyeny. Beszélek szlovákul? Egy kicsit, ha lassan mondja. De értek sajnos mindent. Közvetlenül a kanyar előtt nem vettem észre egy 40-es táblát, s ők bemértek 52-vel. Helyszíni bírság, 20 euro. Fizetek mint egy katonatiszt, nyugtát adnak róla, s gurulunk tovább. Késünk.

Ahogy közeledik Lengyelország, úgy ritkul az eső. Éppen a határon kecmergünk át, amikor megszólal a telefon. Természetesen Andrzej. Hol vagyunk? Bocsi, de épp most küzdjük le a szlovák oldal akadályait a határon (na ez azért nem ennyire ékesszólóan  ment át lengyelül, de értette). Várnak. 11-re meg is érkezünk.  Kávéval, teával, süteménnyel kínálnak és tömnek meg. Kiderül, hogy csak 12 körül indul a programunk. Némileg könnyebb a lelkemnek, nem kellett miattunk semmit átszervezni, csak rövidebb a délelőtti trakta. Aztán nekiindulunk.

 Andrzej navigál. Nem sokkal Orawka után, Jablonka irányában letérünk a főútról északi irányban. Alsó-Zubrzica, majd kis szünettel Felső-Zub-rzica. Elsőként a valamikori Monyák-kúriából kialakított skanzenbe megyünk. Egészen meghökkentően hosszú falu külön-külön is a két Zubrzica, de így együtt szinte végtelen. A skanzen a felső túlsó végén van. A bejárat melletti parkolósávba állunk be. Kiszállva két lengyellel találkozunk. Bemutatkozunk, de emléke sem maradt a neveknek. Az egyik jópofa nagybajszúról később kiderül, hogy a skanzen kuratóriumának egyik tagja. Itt Andrzej is tag (őszintén? Már csodálkoztam volna, ha nem!).

             Átvágva az udvaron bemegyünk a központi épületbe, a fogadótéren és emléktárgy-bolton keresztül egy méretes fogadóterembe. A hosszú, összetolt, ácsolt asztalok melletti székeken kínál hellyel a skanzen igazgatónője, Emilia Rutkowska asszony. Nagyon kellemes, kistermetű, finomarcú, ősz hajú, barátságosan érdeklődő, idős hölgy.

 

 

 Balról: a bajszos kuratóriumi, én, Andrzej, Emilia Rutkowska, Béla 

Elhelyezkedünk a padokon és hosszan értekezünk a magyar-lengyel kapcsolatokról, a múltban és a mában, Árva és a skanzen történetéről. Határozottan lelkesednek azért, hogy ilyen elszántan keressük a feltehetően árvai őseinket.  Mint már más helyen, máskor is, Bélát fej- és arc-formája alapján kifejezetten maguk közül valónak találják – ők szinte biztosak a mi podwilki származásunkban. Kapunk néhány összefoglaló kutatási anyagot – ajándékba. Az ősök kutatásának előmozdítására a legkülönbözőbb tudós koponyák bevonását, velük a kapcsolat felvételét erőltetik, ajánlják, kezdve a varsói professzortól az utolsó podwilki születésű Divéky-lányig, Maria Divéky-Lo-renczowiczig. Csak nagyon nehezen tudom megértetni a segítőkész emberekkel, hogy nem egy árvai tanulmányt, nem is egy szociológiai kutatást akarunk összeállítani, elvégezni, hanem, csak anyakönyvi adatoknak akarunk utánanézni egy szigorúan meghatározott időszakban, szigorúan meghatározott személyekhez, már megtalált őseinkhez kapcsolódva. A szó szerint is kimerítő, kb. másfél órás beszélgetésből Bélának nagyon kevés jutott az általa megfejtetteken kívül, mert nekem alig volt időm meg erőm „átferdíteni” számára az elhangzottakat ill. azok egy kis töredékét. Házigazdáink ebben nem tanúsítottak nagyfokú empátiát – olyan tempóban vitték a társalgást, mintha honfitársakkal ültek volna egy asztalnál.

 Szükség törvényt bont alapon, kiszakítva magam a soknyelvű (lengyel, orosz, szlovák, német, angol) társalgásból, helyi információ segítségével felkeresem a külön, másik faházban, kifejezetten nagyon kulturáltan, elegánsan kialakított mellékhelyiséget. Jelentős megkönnyebbüléssel tértem vissza a többiekhez, akik közben már szedelőzködtek. Elbúcsúztunk a skanzen barátságos vezetőitől. Az udvaron még egy-két fotót készítettünk, aztán irány a Felső-Zubrzicai plébánia.

 

 

 A templom is, a plébánia is egy jócskán az út fölé magasodó dombon épültek.  A meredeken felkapaszkodó út tetején, a templomkerítés tövében állítom le a kocsit – most használom a rögzítő féket is. Meredek ez a lejtő és van forgalom odalenn az úton, ha nem is nagyvárosi. Béla pillanatok alatt eltűnik a templomban, miközben Andrzej már a parókia csengőjét nyomja. Hatalmas szál ember a plébános, jócskán fölénk tornyosul, amikor kinyitja az ajtót és kölcsönös, udvarias köszöngetések után beljebb tessékel. Mint a plébániákon rendesen, az irodájába invitál ő is bennünket, miközben Andrzej – gyakorlatilag teljesen önállósítva magát – előadja jövetelünk célját. A már lassan megszokottá váló bőbeszédűséggel tárgyalnak meg egy csomó, jövetelünkhöz éppen nem kapcsolódó témát is. Ráhagyom. A skanzeni beszélgetés után az agyam egyáltalán nem kíván fordítói ingerületeket észlelni. Csak arra próbálok odafigyelni, ne-hogy valami rossz irányba szaladjunk el a mi témánkban. Alig negyed óra alatt kiderül, hogy teljesen feleslegesen tartjuk fel az egyébként nagyon készséges, segítőkész plébános urat. A Felső- Zubrzicai plébániát t.i. csak a XIX. század elején alapították meg, addig az összes (illetve csaknem minden) anyakönyvezést az orawkai és a podwilki plébániákon végeztek. A plébános úr útmutatása alapján itt is megtalálom a WC-t, s utána már mehetünk is tovább.

             Mikor visszaérek, Andrzej lelkesen közli, hogy már meg is szervezte a látogatást az orawkai plébánossal, hogy ne vesszen kárba a napunk. Már nem a régi öreg, elutasító pap a parókia gazdája, hanem utódja, egy segítőkész, fiatalember. Négyre már vár is bennünket a plébánián. Hát itt valóban nincs holt idő!

Elbúcsúzunk a plébánostól, megköszönjük a kedvességét és a navigátor most Jablonkába irányít bennünket. A városháza és a múlt ősszel felavatott kultúrpalota előtti parkolóban állunk meg. Még körül sem nézhetünk, amikor Andrzej telefonon folytatott beszélgetéséből kiveszem, hogy felhívta Lublinban az utolsó Divéky-lányt, s most éppen neki magyarázza kellő hevülettel, hogy micsoda értékes dolog, hogy összehoz minket így, legalább egy, reményei szerint első beszélgetésre. Valahogy az istennek sem akar leesni ezeknek a derék embereknek a tantusz, hogy mi nem kapcsolati hálót akarunk építeni, nem mélyinterjúkat kívánunk készíteni, hanem egyszerűen csak néhány adatot szeretnénk látni, leellenőrizni. Jó tíz perces „előkészítés” után megkapom a telefont, benne a magyarul nagyon kellemesen beszélő idős hölgy hangjával. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy úgy magyarázzam meg neki, amivel semmiképp sem sértem meg, hogy ez alkalommal semmi szükségünk rá és nem tudjuk mire használni a lengyel barátunk által már számunkra kiharcolt segítőkészségét. Hú, de kínos volt! Még szerencsém, hogy itt és ez alkalommal magyarul beszéltünk – Kalatát obligón kívül tudhattam.

             Miután kilavíroztam magunkat e kínos helyzetből, Andrzejnek meg megköszöntem a kapcsolat kiépítését, bementünk a kultúrpalotába. Pár pillanat múlva már elő is került a vadonatúj kulturális intézmény 40-es éveinek elején tartó vezetője. Széles mosollyal és szapora lengyel beszéddel irányított a nagy előadóterem emeleti bejáratához. A terem valóban lenyűgöző. Felszerelték a legkorszerűbb technikai eszközökkel, melyek lehetővé teszik akár tudományos konferenciák, akár koncertek, vagy éppen vetítések, színielőadások tartását is.

Az egyik csinos tárgyalóban ültettek le és kaptunk részletes beszámolót az intézményről, céljaikról és az árvaiak első világtalálkozóján (I. Światowy Zjazd Orawian) elképzelt szerepükről. Bár itt már alig voltam képes odafigyelni, annyira még összeszedtem magam, hogy megérdeklődjem odaküldött e-mailem sorsát. Kiderült, hogy tökéletesen képben van jelentkezésünkről, s mindhármunk számára előkészítették már a hivatalos meghívókat a július második felében sorra kerülő rendezvényre. (Meg is kaptuk mindhárman a meghívókat, de a program részletes átvizsgálása után úgy döntöttünk, hogy nem sok értelme lenne a részvételünknek.) Megköszöntük a tájékoztatást, elbúcsúztunk, s Andrzej már navigált is a következő látogatásunk színhelyére. Itt, Jablonkában, felkerestük az utolsó, a lengyel Árvában élő magyart, egy patika jócskán nyolcvanon túli tulajdonos-nőjét. Az igen jó erőben lévő idős hölgy láthatóan valódi örömmel fogadott minket.

 

 

  Egészen tűrhetően beszéli még ma is nyelvünket, pedig a gyakorlásra igen csak ritkán nyílik alkalma. Mint elbeszéléséből kiderült, a nem itteni származású édesapja a gyógyszerész-diploma budapesti megszerzése után vette át egy ismerőse patikáját itt, Jablonkán – még a Monarchia éveiben. Beszélőpartnerünk már itt született, magyarul az édesapjától tanult. Gyorsan csináltam néhány felvételt.

 

 

  Az elsőn, Béla látható a patikában, míg a patikáriusnét Kalata barátunk enyhén kitakarja a beszélgetés hevében. A másik ide beemelt képen egészen jól látható, kivehető a budapesti egyetem által az apa, Neupauer János, azaz Joannes Neupauer számára kiadott gyógyszerész diploma. Megköszöntük a ránk áldozott időt, s jó egészséget és jó munkát kívánva távoztunk.

             A következő állomás a Kalata-rezidencia volt. Graczyna, az asszony a távollétünk alatt természetesen nem vesztegette az időt. Szorgoskodásának eredményét egy többfogásos ebéd képében tálalta elénk, s mi a legnagyobb tiltakozás ellenére is kénytelenek voltunk végigenni a levest, a háromféle húst és végül a frissen sütött édességet. Ebből még egy úti-csomag is készült a számunkra. Még választhattunk a kávé és a teaivás között, s utána indítottuk a „támadást” az orawkai plébánia ellen.

             Az eddig megismert parókiák közül épületként is, meg belső kialakításában is ez a plébánia volt a legtetszetősebb. Az udvarában leparkoltunk és az épületet megkerülve jutottunk az utcafronton lévő főbejárathoz. Innen hátra-nézve éppen a fatemplom részben fák mögé búvó oldalképét láttuk. A 30-as éveinek elején járó plébános elénk jött és nagyon barátságosan üdvözölt mind-hármunkat. A nap folyamán Andrzej már igen magas szintre fejlesztette képviseletünket – szinte nem is kellett közbeszólni bemutató előadásába. A tiszteletes a téma megismerése után elvonult, majd visszatért egy kisebb halom anya-könyvvel. Boldogan vetettük rájuk magunkat, hogy azután elég gyorsan csalódjunk. Az anyakönyvek között a legrégibb sem volt öregebb 100-120 évesnél. A legrégebbi bejegyzések is a XIX. század második feléből származtak.

             Azonnal jeleztük a problémát, mire a tiszteletes eléggé hosszan magyarázta, hogy ő csak ezekkel a matrikulákkal rendelkezik. Igazmondását bizonyítandó, újra távozott, s most az átadás-átvétel teljes jegyzőkönyvével jött vissza, amely akkor készült, amikor a régi helyére őt plébánosként beiktatták, s a plébániát hivatalosan, „leltár szerint” átvette. Andrzej leállíthatatlan buzgalommal kezdte átvizsgálni a mintegy 350 tételt tartalmazó jegyzőkönyv bejegyzéseit, s amikor valami neki gyanúsat talált, azonnal elém tolta – ellenőrzésre. Sajnos már az első betekintéskor láthattuk, hogy semmi számunkra értékes bejegyzést nem tartalmaz ez sem. Patrónusunk azért gondosan végigböngészte a teljes anyagot, majd élénk tárgyalásba kezdett a pappal. Párbeszédük eredményeként egy telefonhívást kezdeményezett a mobiljáról – eredményesen. Hosszú beszélgetés után kiderült, hogy a nyugalomba vonult előző plébánost hívta fel segítség-ért. Az ugyan nem tudott segíteni, de legalább megtudtuk a lesújtó lényeget. A plébánia az 1800-as évek közepén teljesen leégett, s benne elpusztultak az összes addig őrzött anyakönyvek is. Utódja ezért nem találhatta őket, s ezért kellett teljes első kutatónapunkat negatív eredménnyel zárnunk. Andrzej igazán hasznos és energikus segítsége ellenére sem jutottunk egy jottányival sem előbbre a kitűzött célunk felé. Nagyon sok érdekes élményt szereztünk a nap folyamán, de nem jutottunk közelebb ős-apánk, Wlczek János és ős-nagyapánk, Josephus Wlczek származási helye titkának megoldásához. Köszönet, távozás.

             Most már valóban csak Andrzej hazaszállítása volt hátra. Ajándékunkat már délelőtt átadtuk a ház urának, s azt ő igen elegáns lengyel itallal viszonozta. Megköszöntük a ránk-fordított egész napját, energiáját és a vendéglátást és elgurultunk Dolny Kubin felé. Ahogyan az egész napon, a hazafelé vezető úton sem tudtunk teljesen megszabadulni az esőtől és a hideg levegőtől.

             Megérkezve szinte azonnal az étterembe vonultunk. A tegnapi „súlyos események” emlékeinek hatása alatt a vacsoránk sokkal inkább a kulináris élvezetek felé tolódott, s csak módjával öblögettük torkunkat alkohol-tartalmú nedűkkel. A beszélgetésben sem voltunk olyan kitartóak, mint előző este, s így már éjfél előtt mindketten saját szobánkban hajtottuk álomra buksi fejünket. 

 

3. nap.

             Az ébredés már sokkal rendezettebb volt, mint az előző napon. Leírásával épp ezért nem is untatom a még mindig kitartó olvasót. Előbújva rejtekeinkből, Bélával együtt leóvakodtunk a recsegő falépcsőkön, hogy újra megtámadjuk a reggeli svéd-asztalt. Nem kis meglepetést jelentett számunkra, amikor az ajtón benyitva egy teljesen üres helyiségben találtuk magunkat. Se vendégek, se kaja, de még terítékek sem. Éles és kipihent elménkkel aránylag gyorsan rájöttünk, hogy mi maradtunk a ház egyedüli vendégei, s ezért nem volt értelme a nagy kirámolásnak. Racionális gondolkodásra vall. Miután felfedeztük, hogy élet azért van a házban, a recepció környékén sikerült is néhány, szemlátomást a házhoz tartozó ifjú embert becserkészni. Rövid és nehézkes egyeztetés révén, sikerült előadnom, hogy reggelizni szeretnénk és már az elérhető étkek meghatározásával vesződtem, amikor az egyik lány képében mentőangyalom támadt. Drága anyanyelvünkön közölte, hogy beszél egy kicsit magyarul. Innen már minden ment, mint a karikacsapás. Béla megkapta a már tegnap is áhított sonkás rántottáját, én is a szükséges mennyiségű vajat, sajtot, egyebeket. Nagyon kellemesen megreggeliztünk, leöblítettük néhány bögre teával, s már készen is álltunk az újabb munkanapra.

             Igen kényelmesen készülődhettünk, mert Łukasszal csak délre volt megbeszélve találkozónk a jablonkai polgármesteri hivatal előtti téren. Hosszan tisztálkodtunk, öltöztünk, tévéztünk, majd úgy 11 tájban újra elindultunk Lengyelország felé. Ma már nem zuhogott az eső, de valami elképesztő hideg volt. A kocsi hőmérője az induláskor épp, hogy elérte a 10ºC értéket. Ez alkalommal utunk ezzel együtt simább volt a lengyelekhez – se zuhogó eső, se büntetés! Időben érkeztünk a jablonkai „stadtplatzra”. 10 perc várakozás után befutott – egy SMS is Łukasztól. Elnézést kért, de csak egy órával később érkezik, halaszthatatlan egyetemi elfoglaltságai miatt. Valamivel ki kell tölteni az időt: menjünk kirándulni a Podwilk-Bukowina-Harkabuz háromszögbe!           Így is tettünk.

 A városháza terétől Orawka, Podwilk irányában alig pár száz méterre jobbra ágazó országúton indultunk el délkeleti irányban, Piekielnik, Czarny Dunajec felé.  Piekielnikben aztán élesen balra fordultunk, fel a „hegyek” felé. Pár méternyi út megtétele után útépítésbe botlottunk. Az úttestről eltűnt a burkolat, viszont beláthatatlan hosszúságban a legkülönbözőbb gépek foglalták le csaknem az egész útpályát. Csak felváltva, s akkor is csak nagyon óvatosan lehetett haladni, nehogy a padkának, vagy valamelyik belógó munkagépnek ütközzünk. Szerencsénk volt, a javítás alatt lévő szakasz jóval rövidebb volt, mint azt a felvonulásból megsaccoltuk. Fölöttük egy jó darabon élvezhettük a frissen javított úttest simaságát, szélességét. Aztán feljutottunk a már jól is-mert hegyi szakaszára a Podszkle-ba vezető útnak. Május volt és a borongós hideg ellenére csodálatos szép képét mutatta az erdő melynek fái és bokrai között kanyargott velünk az út. Elértük a podszklei temetőt, ahol már „hagyományosan” megálltunk, hogy tiszteletünket tegyük az itt található Vilcsek-emlék oszlopnál. Örömmel állapítottuk meg, hogy az oszlop állaga nem romlott jelentősen tovább, a felirat is kibetűzhető még. A temető most is nagyon szépen ápolt, gondozott volt, a régi sírok is. Készítettem Béláról fényképeket, egyet ide is elhelyezek    –    

 

 

 Vilczek a Vilcsek-emlékoszlopnál. 

            Továbbmenve elgurultunk a kedves helyi plébános parókiája és a templom között. A korábbi évek látogatásainál megszerzett tapasztalatainknak köszönhetően most sem a legelső látogatásnál „élvezett”, direkt Podwilkba vezető vízmosás, hanem a falu gazzal már erősen benőtt leprás temetője, majd mellette még feljebb a dombon, Bukowina irányában mentünk tovább. Újra rácsodálkoztunk, hogy ezen az „isten háta mögötti” vidéken milyen sokan építettek maguknak otthont az utóbbi években. Meghökkentően sok volt a viszonylag friss, néhány éve felépített lakóház – némelyik kifejezetten vonzó kivitelben. Aztán újra az erdő a rengeteg fenyővel, majd Harkabuz falu a pápa látogatásának szentelt, külön felépített harang-állványzattal és a feliratos harangokkal. Podsarnie, temető, de most már sietnünk kell. Mindjárt egy óra, s egyetemista barátunk várni fog Jablonkában. Leérünk Podwilkba, elhajtunk a templom és az általunk  „annyira kedvelt” Gunia proboszcz (plébános) pátriája mellett. Orawka, fatemplom, aztán Jablonka. Leparkolunk a városházánál. Alig érkezünk kiszállni a kocsiból, már látjuk is a felénk gyalogló fiatalembert. Łukasz is pontos volt.

             A kölcsönös üdvözlések után most végre kiderül, mit jelentett az sms-ből nem egészen pontosan értett mondatrész az anyakönyvekről. Ez a srác való-ban kihozta a plébániáról az összes, minket érdeklő podwilki anyakönyvet. Pillanatok alatt leegyszerűsíti a helyzetet, mert azt javasolja, menjünk el otthonába, ahol nyugodtan áttanulmányozhatjuk az összes megszerzett könyvet.  Elindultunk vissza, Orawka, Podwilk irányába. Łukasz navigációjával elhaladtunk az útelágazás mellett, ami Andrzej rezidenciájához visz, majd már Podwilkban, most balra kanyarodtunk a főútról. Segítőnk útmutatásai szerint elég hosszan kavartunk a dombon leginkább felfelé vezető, igen keskeny falusi utakon, míg megérkeztünk. Az út szélén leparkoltunk, majd egy elég meredek, domboldali telek zöld füvének taposása után érkeztünk meg ifjú barátunk – feltehetően szüleinek – házához. Az előszobából egy bemutatkozás és pár perc ácsorgás érdekében rövid időre a konyhába léptünk, ahol egy idősebb (50 körüli) és egy fiatalabb (30 körül) férfi múlatta az időt. Łukasz csak az idősebbet, feltehetően az apját, mutatta be, de ahogyan szemmel láthatóan őket sem, úgy minket sem érintett különösen mélyen ez az esemény – lám még arra sem figyeltem, hogy tisztázzam a helyi „who-is-who” viszonyokat.

             Łukasz egy szó szerint fejbeverő, meredek lépcsőn irányított fel minket a tetőtérben lévő szobájába. Igényeink kikérdezése után, először elővette és átadta az általa megszerzett, a mi szemünkben felbecsülhetetlen értékű anyakönyveket, majd eltűnt a rendelések (mindössze egy-egy teát kértünk) teljesítése céljából. Mire visszaérkezett a nem is rossz teával és némi süteményekkel, mi már megosztva magunk között az anyagot, mélyen elmerültünk a matrikulák nagyon figyelmes, tüzetes áttanulmányozásába.

 

 

             Múltak a percek, majd az órák is. Szemeink egyre fáradtabban vizslatták a helyenként igen csak nagy képzelő-erőt és felismerő-készséget követelő bejegyzéseket. Valóban, nagyon sokszor csak az „össze-hasonlítás módszerével” voltunk képesek kibogozni egy-egy lejegyzett szó, vagy mondatrész helyes jelentését, értelmét. Ilyenkor újra meg újra visszalapoztunk a már ismert írásformákhoz, vagy másikunk orra alá dugtuk az éppen kritikus krikszkrakszot.  Azért azt kell mondanom, egészen jól haladtunk és végeredményben érzékelhető látásromlás nélkül megúsztuk ezt az ellenőrzést is.

 

 

             Az eredményünk viszont itt is csak negatív eredményvolt. Bár találtunk olyan Josephus Wilczeket, aki éppen az általunk kutatott 1750-es évek környékén gondoskodott utódokról itt, Podwilkban, de eléggé el nem ítélhető módon egyik fiát sem kereszteltette János (Johannes) névre. Végső soron sikeresnek kell tekintenünk ezt, az alapvetően a pontos ellenőrzésnek szentelt kutatásunkat, hiszen csaknem megdönthetetlen biztonsággal kijelenthetjük: Ősapánk, Johannes Wlczek,aki 1787-ben a csehországi Dašice városkában nősült, s akitől még ugyanabban az évben felesége, Dorothea Peličanin megszülte szépapánkat, Wenzeslaus Wlczeket, nem születhetett Josephus nevű apjától Podwilkban,az 1735 és 1765 közötti, általunk részletesen és gondosan áttanulmányozott, újra-ellenőrzött években. Vissza kell térnünk a már többször, több helyen is megkutatott irányhoz – meg kell találnunk azt a …lin nevezetű helységet, amelyre a dašicei házassági anyakönyv bejegyzése, sajnos mindeddig kibetűzhetetlenül utal.

 

 

             Megköszöntük az ifjú lengyel valóban nagyszerű segítségét, lekísért a kocsihoz, s a kölcsönös kapcsolattartást megígérve egymásnak elbúcsúztunk. Minden nehézség nélkül letaláltunk a domboldalról a főútra, s ez alkalommal most utoljára indultunk visszafelé Lengyelországból Szlovákiába, Dolny Kubinba. Késő délután volt már, de kint létünk óta most először, gyönyörű napsütésben utazhattunk. Jablonka után és még a határ után is egy darabig a bal oldalunkon ott kísértek a Magas Tátra most remekül látható, csodálatosan szép, még erősen havas hegyvonulatai.

 Remek út után, jó hangulatban értünk vissza szállásunkra, ahol némi előpakolások után hamarosan már az étteremben vártuk a rituális „slivovica Jelineka, dva krat” kihozatalát. A szokásosan nagyon kellemes és főként tápláló vacsora után, ez alkalommal az egészségünkre is gondoltunk. felkerekedtünk és a még mindig szépen világító napsütésben gyalogtúrába kezdtünk. Újra megcsodáltuk a panzió épülete és az Árva folyó közé telepített műfüves foci- és sport-pályát. A pálya kerítése és az Árvába ömlő hegyi patak között sétáltunk ki a folyópartra. Mennyivel másképp nézett ki ez pár éve, áradáskor! Akkor harsogva zuhant a többszörösére duzzadt patak hordaléktól szennyes vize a folyóba, aminek már csak néhány deciméter hiányzott, hogy maga is kilépjen a medréből. A parton a folyás irányában haladva mentünk az általunk „Erzsébet-hídnak” elnevezett, kisméretű gyalogos híd felé, aminek tartó kábelszerkezete nagy vonalakban jól idézi fel a budapesti híd vonalvezetését. A hídon most sem tudtuk kihagyni a ritmikus ugrálást, amitől a hídtest egészen szép amplitúdójú lengéseket produkált. Most sajnos nem jött szembe velünk egyetlen szép mellű kerékpáros lány sem, így nem volt kit feltűnően megcsodálnunk.

 A túloldali 10-emeletes, mára szépen színezett panelek előtt, a parti füves sétányon, azután a járdán ballagtunk a „belváros” felé, a fedett, fahídhoz. Ez a különleges, fapadlós, teljes hosszában sátortetősen fedett híd egyedi érdekessége a kis észak-szlovákiai városnak, a hajdani Árva vármegye székhelyének. Visszatopogtunk a hídparkettán a folyó bal partjára és a parti töltésen kicsit balra leereszkedtünk a „madárkerthez”. Sajnos ennek lakói az idejárásunk évei alatt észrevehetően megritkultak. Ma már csak néhány páva bóklászott a bekerített és felülről is hálóval védett területen, éjszakai álomhoz készülve felgallyaztak a területükön meghagyott néhány fa egyikére. A szálloda mellett megálltunk egy pillanatra a testvér-városok, közöttük Eger irányát is mutató, fából faragott „Wegweiser”-nél. Elsétáltunk a katolikus templom felé, abban a reményben, hogy bejuthatunk és megnézhetjük a Thurzó-leszármazottak segítségére emlékező, magyar nyelvű márványtáblát a főbejárat oldalhajójában, de ebben nem volt szerencsénk. A templom már zárva volt.  A korlátjára támaszkodva lepillantottunk a patak átereszében békésen csobogó vízre, ami az áradáskor harsány ordítással fenyegette a környéket a rajta átdübörgő víztömegek erejével. Fent a dombtetőn, a meredek ösvény tetején a régi zsidó-temető. Most sem másztunk fel megnézni, helyette átvágtunk a már a Kolibához tartozó méretes parkoló-tér aszfaltján, ahol igen gyakran lehet napközben autóiskolás tanulókat gyakorlás közben meglepni. Kellemesen kimozgatva tagjainkból a rengeteg ülés és a vacsora ártalmait, felmentünk szobáinkba. Egy rövid esti beszélgetésben még kiértékeltük kutató utunk tapasztalatait – ennek lényege már két oldallal ez előtt került papírra beszámolómban. Vége az utolsó kutató napunknak is. Szobáinkba vonulunk. Még összecsomagolom a cuccom nagyját, minél kevesebbet kelljen ezzel időt töltenem a holnapi indulásnál. Korai lefekvés, kevés olvasgatás – alvás.

 

4. a hazatérés napja.

              A reggeli már ismét az egyvendéges rendszerben, de a tegnapi tapasztalatok birtokában már sokkal flottabbul történt. Megrendeléseink gyorsan teljesültek. A szobáinkban befejeztük a csomagolást, a holmit leszállítottuk és elrekkentettük a Lexus „rettentő nagy” csomagterében. Számlafizetés a recepciónál – az ágyszámtól függetlenül egyszemélyes tarifával. Do videnia Koliba! Elindultunk. Nem megyek vissza a körforgalomig, a városbelsőben, a nemzet-közi főúttal párhuzamosan gördülünk egy darabig, s csak nem sokkal a benzin-kút előtt kanyarodunk fel rá. Tankolás – jó huzata van a négykerekűnek, csak úgy falja az eurókat.

             Gyönyörű, napsütéses és már nem is olyan hideg, kimondott utazóidőnk van. Kellemes tempóban abszolváljuk a Rózsahegyig tartó hegyi szakaszt, majd egy nagy levegővel átjutunk Donovaly hágóján is. Itt is, ott is útjavítások fűszerezik az útpályát, így még szándék esetén sem lehetne különösebb sebességeket elérni. Besztercebánya, a rövid autópálya-szakasz, aztán Zólyom. Most sikerül „elkapnunk” a várat,. Nem veszett el, csak odafelé rossz szögből, már takarásban szerettük volna megpillantani. Megnyugodtunk, áll még Zólyom vára. Furcsa, de mintha hazafelé gyorsabb és sokkal eseménytelenebb lenne az utazás. Gyakorlatilag megállás nélkül hajtunk át Rétságra, ott is a már tradicionális cukrászdánkhoz. Béla gáláns úr, meghívásának köszönhetően dobostorta, fagylalt, üdítő és presszókávé tűnik el nyeldeklőmben. Még kora délután van, ami-kor Béla külön kívánsága szerint cége központjánál ér véget közös utunk. A kipakolásnál sikerül rásóznom a Kalata-féle sütemények még mindig tetemes maradékát, így áttolom unokaöcsémre a további elhízás prompt veszélyét. Felkapva kedvezmény-kártyáját, Béla elnavigál a legközelebbi Shell-kúthoz, ahol megállapodásunk szerint most ő tölti fullra a benzinfaló szomjas bendőjét. Még visszaszállítom a cégéhez, búcsúzunk. Már csak haza kellett gurulnom a Mészkő utcába, a harmadik kerületi Péterhegyre.

 

 

Post scriptum, azaz utóirat.

 

            Amikor hozzákezdtem május eleji utunk történetének leírásához, két dolgot egészen biztosan nem tudtam még. Az egyik, hogy ilyen sokáig fog tartani, mire a pár nap krónikájának a végére érek. A másik pedig, hogy azt meg már végképp fel nem tételezhettem volna, hogy nemrég elhalt Zsuzsa unokatest-vérem (Béla nővére) kislányának, Pimpinek köszönhetően szükségét fogom érezni egy utóirat idevésésének is.

 

 

             A fentebb látható négy Vilcsek-kutató Vilcsek közül a legfiatalabb, dr. Vilczek Balázs túljutván a krisztusi életkoron, úgy döntött, hogy önkezűleg vet véget függetlenségének. Az ilyen eseményt polgári körökben házasságkötésnek nevezik, s az eseménynek rangot adandó, meghívják rá a gyászoló rokonok, ismerősök elég széles körét. A meghívásnak eleget tett az érintett első unokatestvére, a már említett Pimpi is. Úgy tűnik őt is „megérintette az ősök szele”, mert nagybátyjának, az én kedves Béla unokaöcsémnek, az örömapának egy igen értékes érdekességgel kedveskedett. Megszerezte az osztrák grófi Wilczek-család mindeddig leghitelesebb és legrészletezőbb családtörténetét, amit a család megbízásából és anyagi támogatásával még 1936-ban nyomtatott ki a nagyon alapos munkát végző szerző, Jozef Pilnáček.

 

 

 Azonnal lecsaptam a füzetre. Kölcsönkértem Bélától. Az esküvőt követő két nap alatt átolvastam a teljes német nyelvű anyagot. Egészen lenyűgöző a szerző által elvégzett munka mennyisége, minősége, a munkavégzés gondossága és a maximális törekvés a hitelességre. A kellő idő és anyagi háttér birtokában Pilnáček a források egészen különösen nagy számát vizsgálta meg, elemezte és értékelte ki. Mondanivalóját, a Wilczek-grófok családtörténetét jól követhető időrendi és kristálytiszta logikai sorrendben építette fel – szinte kizárva a tévedések lehetőségét. Valami hasonlót kellene összerakni, ha sikerül végre megtalálni a még hiányzó láncszemeket és dokumentumokkal alátámasztottan megtalálni a dédapánk köré fonódott mítosz szerint feltételezett őseinket.

             Magamhoz térve az első két nap, az első ismerkedés eufóriájából, nekiláttam gondosan áttanulmányozni a családtörténetet. Nagyon hasznos időtöltésnek bizonyult. Amellett, hogy felfedeztem a szerzőnek azt a megmosolyogtató igyekezetét, amellyel a Wilczek-grófokat ill. családjukat eltávolítani igyekszik az egyébként cáfolhatatlan lengyel ősöktől, lengyel azaz szláv származástól, egyúttal értékes adatokhoz is jutottam. Az anyag 19. oldalán azt írja Pilnáček:

„Egyébként maga a Wilczek név mind a nemesi, mind pedig a polgári családoknál már a legrégebbi időkben is igen elterjedt volt Sziléziában, s ennél még gyakoribb Lengyelországban. Így aztán elengedhetetlen volt, hogy a mi Wilczek-einkkel való esetleges összefüggések feltárása érdekében az összes többi nemesi, sőt, egyéb Wilczek-családokat is olyan mélységig beazonosítsuk, származási helyük szerint és címertani szempontból meghatározzuk, amennyire ez csak lehetséges volt. (a megszerzett ismeretek alapján) … konstatáljuk, hogy számunkra Sziléziában és Lengyelországban 14 ősnemesi Wilczek-család, Morva- és Cseh-országban 10 ősnemesi Wilczek (Wlczek)-család, míg Magyarországon 3 régi Wilczek-család vált ismertté, azaz a mi nyilvántartásunk összesen 27 különböző, ősnemesi Wilczek-családot tud felmutatni, melyekhez még egy sor fiatalabb (armális nemesi) Wilczek-családot lehet számítani.”

             Az előbb – hevenyészett fordításomban leírt – idézetből kristálytisztán kiderül, hogy meghökkentően sok nemesi Wilczek-családot hordozott hátán a „visegrádi négyek” korabeli vidéke. Meghökkentő módon, már a magyar nemesek között is 3 családot említ, ami pont 50%-kal több a mi ismeretinknél (nálunk csak a grófi család 1700-as években magyarrá honosított ága és a podwilki, I.Lipót által nemesített család van meg.). Innen, ebből a helyzetből visszaemlékezve, családi legendáriumunk sehol sem tett említést arról, hogy az annyira biztosnak mondott nemesség mely országból is származott. Így azonnal kitágul a kutatási horizont – nem zárható ki sem a Lengyel-, sem a Cseh-, sem pedig a Morvaországi kiindulás.

             Ami biztosan, és most már végérvényesen kizárható, az atöbb felmenőnk által is csöndben (teljesen indokolatlanul) remélt rokoni kapcsolat az osztrák és magyar ággal egyaránt rendelkező grófi családdal. A Pilnáček-féle anyag több, igen részletes, szöveges történéseket is rögzítő családfát is bemutat a homályos kezdetektől a 20. század harmincas éveiig. Az általunk épp most májusban, Podwilkban ellenőrzött időszakaszban, tehát az 1750-es év körül, mind az osztrák, mind pedig a magyar grófi ágban létezett József keresztnévvel is rendelkező (merthogy nekik több is volt ilyen névből), termékeny korában lévő férfi családtag. Ráadásul mindkettő épp az adott ág fővonalán.

Az egyik, épp a magyar ágat elindító, Josef Maria Baltasar Reichs-Graf Wilczek, aki 1710 és 1787 között élt, s 3 gyermeke közül a két fiú 1738.06.18., ill. 1746.08.02. napján jöttek a világra – de egyik sem kapta a János első keresztnevet.

A másik, az osztrák ág folytatója, Josef Maria Leopold Adam Kaspar Reichs-Graf Wilczek, aki 1700 és 1777 között élt, s 12 gyermeke közül a négy fiú 1738-1742 között jött világra – de szintén hiányolták a János keresztnevet.

Miután azt az eredeti anyakönyvi bejegyzések általunk készített fotokópiáival tudjuk bizonyítani, hogy az 1787-ben, a csehországi Dašicében született Venceslaus Wlczek szépapánk apját Johannesként, annak apját pedig Josephusként írták be a nagykönyvbe – ez a párosítás, ebben az időben a grófi családban nem mutatható ki.

             Ugyanakkor több mint figyelemre méltó az, hogy amikor a felsorolt országokban talált, meghatározott, összesen 27 ősnemesi család közül a cseh- ill. morvaországi 10 családot említi, Pilnáček szükségesnek tartja az általánosan használt Wilczek névírási forma mellett, zárójelben a Wlczek alakot is megemlíteni. Ez akár az ősapánk és ős-nagyapánk által hasonlóan jegyzett családra való utalás is lehet.

            Ehhez kapcsolható, hogy másutt, a további, előforduló családok felsorolásában egyetlen csehországit említ meg:

„VII. Egyes nemesi, patrícius- vagy más Wilczek-családok:

  1. Wilczek-család (Bohémiában – Csehországban), lásd Světecký, Kézirat, IV. kötet, Schwarzenberg Archíwum / Wittingau.”

 A váratlanul kapott kiegészítő információk, melyek ennek az utóiratnak a lekörmöléséhez vezettek eléggé egyértelműen húzzák alá: jó lenne minél előbb kritikusan átvizsgálni, összesíteni az eddigi kutatásaink alatt felhalmozott ismeretanyagot. Át kell rostálni az egészet, és a nagyon szép, de adott esetben teljesen szükségtelen elemeket kiszűrni, hogy a továbbiakban ne zavarják a tisztánlátást és ne kecsegtessenek megalapozatlan, hiábavaló reményekkel. Azt hiszem a közeljövőben a csehországi fonalát kell felvennünk a kutatásainknak és újult erővel törekedni a Johannes Wlczek/Josephus Wlczek fiú-apa páros valódi gyökereinek feltárására.

 

(Budapest, 2012 július 8.                         Wilczek-Nagy Levente)

 

                  

                     Meghívó, az Árvai-ak találkozójára